Eredetről csak abban az esetben ejthetünk szót, amennyiben létezésüket nem feltételes módban beszéljük el, hanem valóságként fogjuk fel azt. Így minden elméletet legalább oly mértékben el kell fogadnunk, mint amennyire kételkedünk abban.

Legendák szerint Káinból, az első gyilkosból lett a legelső vámpír. A Biblia szerint Éva két gyermeket szült Ádámnak: Káint és Ábelt. Mikor Káin és Ábel áldozatot mutatott be Istennek az Úr Ábel áldozatát örömmel fogadta, Káinét viszont nem. Káin ezért megölte testvérét, s e bűnért Isten száműzte őt. Három angyal kereste fel Káint száműzetésében, s elmondták neki, hogy csupán kérnie kell Istent, hogy bocsásson meg neki és száműzetése véget ér. Õ ezt háromszor utasította vissza, s ezért Isten megátkozta, így õ lett az első vámpír, minden vámpírok atyja.

 Vámpírok

 A halhatatlanok, akik nem öregszenek. Vértestvérek, Káin gyermekei, számkivetettek, szörnyek, átkozottak. Arra kényszerültek, hogy figyeljék a világot, ahogy az lassan elpusztítja magát vagy elősegítsék e folyamat végbemenetelét. Mindent, ami a világon történik, ők irányítanak. Az életben maradáshoz vérre van szükségük, ami hatalmas erővel ruházza fel őket. Erősebbek az embereknél, sebeik gyorsan gyógyulnak, s csak kevés méreg létezik, ami hatásos ellenük. A vér táplálja természetfeletti képességeiket. A túl kevés vagy túl sok vértől eluralkodik rajtuk a Bestia, az őrjöngés, a vámpírok legelemibb ösztöne, amely nem ismer kegyelmet és mindent elpusztít, ami az útjába kerül. A vámpírok nem lélegeznek, testük hideg, s csak a friss vér tudja azt felmelegíteni. A szívükbe döfött karótól megbénulnak, de nem halnak meg. Ha túl sok sérülést szereznek, Torporba zuhannak. A Torpor hasonlít az alvásra, de annál sokkal mélyebb, melyből a Vértestvér csak hetek, hónapok, néha évek, néha pedig évszázadok után ébred föl. A Torporban a vámpír teste megpróbál meggyógyulni a súlyos sérülésekből. A vámpírok csak akkor halnak meg, ha levágják a fejüket vagy elégetik a testüket vagy olyan kevés vér marad a szervezetükben, ami már nem elég az életben maradásra. A naptól súlyos égési sérüléseket szenvednek és ebbe hamar bele is halhatnak. Csak az erős hit az, ami megvédhet tőlük egy halandót mivel az igaz hit valamilyen módon megégeti őket.
Nem számít, hogy mennyire keresik a jó útját, végül úgyis az éhség győz. Éhség az emberi lélekre, éhség a vérre. Nem számít mennyire küzdenek saját gonoszságuk ellen, végül úgyis ölniük kell. Habár megőrzik emberi lelküket, valójában ragadozóvá válnak, s arra vadásznak, amit régen saját fajtájuknak tekintettek: az emberekre. Természetfeletti képességekkel rendelkeznek, melyek sok gyakorlással egyre hatékonyabbá válnak. Az emberiség szeme elől rejtve élnek, s így vívják a halandók számára nagyrészt láthatatlan csatáikat. Klánokban élnek, melyeknek tagjai hasonló képességekkel bírnak. A klánok a két szektának, a Kamarillának és a Sabbatnak lehetnek a tagjai, illetve létezik néhány független klán is. A vámpírok generációja azt jelöli, hogy a Vértestvér milyen messze áll Káintól, minden vámpír apjától. Minél messzebb állnak Káintól annál hígabb a vérük, s annál gyengébbek. Egy Vértestvér egy Káinhoz közelebb álló vámpír vérének megivása által átkerül annak generációjába.
Maszkabál: A szokás vagy hagyomány, hogy a vámpírok elrejtik létezésüket a halandók elől. A Maszkabált azért hozták létre, hogy megvédjék a vámpírokat a halandóktól és a kipusztulástól. Létrehozásának fő oka az Inkvizíció ténykedése volt, mely rengeteg vámpír életét követelte. A Kamarillában a Maszkabál legcsekélyebb áthágása is súlyos büntetést von maga után, a szabályok komolyabb áthágásának büntetése sokszor az elkövető Végső Halála. A Sabbat nem sokat törődik a betartásával, de nem is szegi meg komolyan, mivel az önfenntartáshoz nekik is szükségük van rá.

A vámpír kifejezés egy nagyon összetett és sokrétű fogalmat takar.

A köztudatban a 'vámpír' szó főként egy misztikus, vérivó, emberforma lényt takar, ám hiba lenne ennyire szűk látókörűen vizsgálni a témát.

„Vámpirizmus”nak azt nevezzük, amikor egy adott lény más lényektől nyer valamilyen formában energiát. Ez lehet nyers, rögtön hasznosítható energia, közvetlen az energiaforrásból, ekkor energia-vámpírizmusról van szó. Lehet a vér, mint életesszencia a tárgya, ez diabolikus vámpírizmus, amit értelmezhetünk egyfajta kannibalizmusként. Vámpirizmus alatt leggyakoribban a vérivással kapcsolatos vámpirizmust értik.

Maga a vámpír (upier, upyr; vukodalak-brucola; morturi masticantes) szó (szláv eredetű; jelentése vérivó) viszonylag rövid múltra vezethető vissza, azonban évezredekre visszamenőleg szerepel majdnem minden kultúrában olyan tevékenység, amit ma a vámpír fogalomkörrel azonosíthatunk. Egyiptomban voltak vérivó istenek és istennők, szörnyek, akik embervéren éltek, és emberi áldozatokat követeltek meg. Az ókori Görögök is ismertek ilyen emberszerű démonokat, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett; ugyanígy nevezték őket lamia vagy brukolakhosz néven is. Az ajtón kopogtató vámpír hiedelme is tőlük ered a mítosz szerint, ezért szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitottak ajtót.

A régi Asszíriában az az ember, akit a halála után felelőtlenül nem temettek el rendesen, halála után vérszívóként "élt" tovább.

A vámpírizmusnak az eredete egészen régi korokra nyúlik vissza, pontos információk nincsenek sem hozzávetőleges időpontról, sem forráskultúráról. Konkrétan a vámpír szó, és a hozzá kapcsolódó hiedelemvilág csak legfeljebb a középkorig nyúlik vissza. Korábbi formáit másként nevezték. Nincs egyetlen körülhatárolható eredet, bár sokat kutatják megszállottan több száz éve. Azt viszont tudjuk, hogy 1732-től vizsgálják orvosi és tudományos szempontból is a kérdést. 1755-től be is tiltják a vámpírizmussal kapcsolatos mindennemű dolgot, és 1786-ban porolják le hivatalosan a témát. Korábban vérivóknak, vérivó vagy emberevő démonoknak, szellemeknek, boszorkányoknak, lidérceknek, stb. nevezték őket. Formájuk besorolástól tekintve lehetett többféle is, és alakváltoztató képességük is bonyolítja a dolgot.

A démonikus vérszívók, hasonlóan a lidércekhez, alakváltókhoz alapvetően nem emberi formájúak. (ld.: démon, lidérc, alakváltó)

A szellemek és boszorkányok, akikhez vérivást kötnek, már szinte kivétel nélkül humanoid formájúak, vagy általánosságban mondhatjuk, hogy főként emberi alakban vannak (elsődleges forma), de szinte kivétel nélkül tudnak alakot váltani.

Az állati vámpírizmus tekintetében is homály fedi a történelem majdnem egészét, noha utalások találhatók több ezer éves leleteken is. Tény azonban, hogy a Vámpírnak nevezett denevérfaj ártalmatlan, mert nem fogyaszt vért, ellentétben apró testvérével, a Vérszopó denevérrel, ami kifejezetten vérrel való táplálkozásra specializálódott. Mivel azonban élőhelye, előfordulási helye, valamint az írott történelmi anyagok összevetése jelentősen lekorlátozza az ezek által kelthetett hiedelemvilágot, így az a legvalószínűbb, hogy egymástól függetlenül alakult ki, vagyis egynél több, egymástól független bölcső lehet a nagy egész forrása. A ragadozó ösztönű állatok bevonása a vámpír-mitológiába érthető, hiszen bárki láthatott vért nyalogató macskát, kutyát, oroszlánt, vagy más fenevadat. Annál érdekesebb azonban, hogy hogyan vonhattak be olyan állatokat, mint a ló, a tehén, és más, alapvetően növényevő állatok. A legvalószínűbb, hogy onnan eredhet, hogy ezek az állatok élve szülőkként, tisztára nyalják véres utódaikat, és elfogyasztják a magzatburkot, valamint a placentát is. Ma már tudjuk, hogy ez teljesen normális folyamat, így biztosítja az anyaállat a borja szagtalanságát a ragadozókkal szemben, az elfogyasztott burok és placenta segít az anyaállat terhesség és szülés miatt fellépő fehérjeszükségletének kielégítésében, sok esetben pedig az elfogyasztott placenta anyagai indítják be, vagy fokozzák a tejtermelést. Ugyanígy bizonytalan, hogy miért fogyasztják el néha a halva született, vagy esetenként az élő utódaikat is, és hogy az utódok miért ölik meg és fogyasztják el gyengébb társaikat, vagy anyjuk miért eteti meg velük ezeket. Itt is csak találgatni lehet: rivalizálás, fehérjeszükséglet, esetleg tudja az anyaállat, hogy életképtelen a még élő utód, vagy tudja, hogy nem tudná megfelelően táplálni. A válasz sokféle lehet, és nem kizárólagos.

Nem hálás feladat olyan témát boncolgatni, amiben elnevezések és skatulyák, nézőpontok közötti különbségekről van szó, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a vámpírizmus majdnem minden kultúrában jelen van. És ha más alapelveket vallunk is, attól még ugyanazon ismeretlent próbáljuk jobban megérteni, próbáljuk magunkat felvértezni ellene. Azonban az igazság az, hogy ahogyan az átlagos emberi kultúra változik, fejlődik, átalakul, úgy a vámpírok és más képzelt, vagy valós lények világa is párhuzamosan ugyanezt teszi. Ezt lehet egyfajta evolúciónak is tekinteni.

A vámpír, a vérszívó, a vérivó lény motívuma azonban olyan eleme az emberiség mondáinak, hogy a földön élő valamennyi nép kultúrájában megtalálható, kivétel nélkül. Valamiképpen mind a dél-amerikaiindiánokban mind a szibériai pusztaságok lakóiban (és folytathatnánk a sort) felmerült az emberből élő, táplálkozó és mégis; maga is közel emberi lény alakja. Ennek oka lehet egyrészt Jung magyarázata, miszerint ez az emberiség kollektív tudattalanjából származó kép, vagy azonosíthatjuk őket a porfíria és pellagra nevű betegségek vámpírikus jegyeket mutató tünetcsoportjával is.

A vámpír alakja erősen összekötődik a vér motívumával, tekintve, hogy a vámpír (már) halott és fél-létének fenntartásához vérre, ergo életre van szüksége az életben maradáshoz. A kereszténység felbukkanásával a vámpír alakja még szorosabban összekötődött az ördöggel és a gonosszal és a népi motívumokba bekerült elűzésének keresztényi jellege is.

Vámpírizmussal részben vagy egészben a Bibliában is találkozhatunk. Ebből is merítették azt az ötletet, hogy az első vámpír Káin volt, Ádám és Éva elsőszülött fia. Miután Káin megölte öccsét, Ábelt, Isten örök kárhozatra ítélte. Káin megkóstolta öccse vérét, ezért csak véren élt, így vált vámpírrá.^[1]

Ez már a kiszínezett változata annak, hogy a Bibliában (mint más vallások írásos emlékeiben is) ténylegesen megjelenik több helyen is a vér elfogyasztásának motívuma, azonban a Biblia és a hozzá hasonlók sokféleképpen értelmezhetőek.

Az (európai) népi kultúrában a vámpír (szláv kifejezés; jelentése vérivó) rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állatvéren él, és sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom, vagy alakváltás. Néhány kultúrában nem-emberi vámpírok (pókok, kutyák, démonok vagy akár növények) is szerepelnek, de a vámpirizmus leggyakrabban emberekre korlátozódik.

A vámpírok gyakori szereplők a horror- és fantasy- irodalomban és filmekben.

A néprajzban és a pszichológiában arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik. Az a tény, hogy rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz, azt is takarhatja, hogy ez egyfajta szexuális aktus, hiszen a nyak a legtöbb ember számára erogén zóna. Emellett logikus is, hiszen ez a test egyik legkönnyebben hozzáférhető része, (ahol nagyobb ér/artéria található) tekintve, hogy többnyire fedetlen. Bizonyos területeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus tekinthető a kannibalizmus egyik formájának.

A vámpír fogalmi köre azonban nem szűkíthető le csak vérivásra.

Létezik energia-vámpírizmus is, amikor az energiacsere (lényegében a társadalmi érintkezés) révén az érintkezés egy vagy több résztvevőjét "energetikai károsodás" éri. Az "igazi" energia vámpír egy eredendően lényegesen gyengébb ember. Mivel energiahiányban szenved, abban reménykedik, hogy az adott emberrel/emberekkel való energiakapcsolat oldja meg energiahiányát. Tudományosan alátámasztott tény, hogy az emberi testnek energia-mezője (aura) van. Ez lehet a test melege (bio mezőjének infravörös tartománya). Továbbá a testben léteznek úgynevezett energiapályák (meridiánok), amiknek az elektromos paraméterei különböző műszerekkel kimutathatóak (kardiogram/szívelektromosság mérő; enkefalogram/agyi elektromosság mérő), valamint ezen felül van egy mágneses tér is, amely a bio mező (aura) egyik alkotó eleme. Mindenkinek van saját biomezője. Az aura az egyfajta biomező, amelyet akár a test energetikai "ruhájának" is lehetne nevezni. Az aura szerkezete nem egynemű, hanem több rétegből áll. Ez a bioenergia tiszta energia, az életenergia, más néven, vitalitásenergia.

Az emberek közötti érintkezés bármilyen formája alapvetően nem csak információk, hanem különféle mértékben és módokon energiák cseréje is, amelynek nagy része tudományos alátámasztható. Mivel a társadalmi érintkezés során folyamatos és kölcsönös az energia-csere, ezért mindenki kicsit energia-vámpírnak mondható. Azonban ténylegesen energia-vámpírnak csak azokat nevezzük, akik részben vagy egészben képtelenek saját energiát előállítani, ezért akarva/akaratlanul megterhelő, káros mennyiségben vonják el környezetüktől azt.

A „szakértők” szerint kétféle típusa van az energia-vámpíroknak: aktív és passzív, "napos" és "holdas" típusoknak nevezik őket. Az aktív, a napos folyamatosan vitát, veszekedést provokál; a passzív, a holdas folyamatosan panaszkodik, lerázhatatlanul ontja a kellemetlen negatív érzéseket "áldozataiba", miközben helyüket annak pozitív energiáival tölti fel.

A klasszikus variáció szerint a vámpírok sírjukból kikelt holtak, bőrük sápadt, nagy szemfogaik vannak, sok esetben csúnya, gyakorlatilag gondolkozni képtelen, járkáló élőhalottak (zombik), de többségében földöntúli szépséggel, csáberővel felruházott emberszerű alakok. Olyan éjszakai lények, akik nem mehetnek ki a fényre, az éjszaka leple alatt tevékenykednek, és vagy csak úgy mehetnek be egy házban, ha bekopognak és behívják őket (ld.: a Görög mitológiában), vagy a különleges képességeikkel képesek akárhová bejutni, bár megszentelt földre (templomok, kápolnák) többnyire nem. Koporsókban alszanak, félnek a napfénytől, a feszülettől, fokhagymától és a szentelt víztől, legyőzésükhöz karót kell döfni a szívükbe, le kell vágni a fejüket és el kell égetni őket. Kilétükkel többnyire tisztában van a környezetük, de rettegnek tőlük, ezért tehetetlenül tűrik jelenlétüket. Ilyen történetekben általában valamilyen vidéki kastélyban élő, halhatatlan (hiszen már egyszer meghaltak) várurakról van szó (ld.: Nosferatu; Vlad Tepes/Drakula-históriakör; Báthory-legenda), akik képesek befolyásolni mások akaratát, hipnotizálni az embereket, ha úgy tetszik. Általában emberfeletti képességeik vannak: erő, alakváltás, köddé válás, repülés, az állatok és más lények feletti uralom. Áldozatuk a harapásuktól többnyire maga is vámpírrá válik, kikelve sírjából, ahova azért temetik, mert előbb belehal a harapásba. Néhol ehhez előbb teljesen ki kell szívniuk áldozatuk vérét, és megint máshol inniuk kell a vámpír véréből is. Van, hogy áldozatukat egy-egy vérszívás alkalmával nem ölik meg, hanem visszajárnak hozzá egyfajta síron túli szeretőként.

A modern elképzelések eltéréseket mutatnak részben vagy egészben. Itt már a vámpír nem mindig sírjából kikelt holt, és nem alszik koporsóban, hanem megjelenik a vámpír, mint önálló faj ötlete (ld.: Vámpír: A Maszkabál könyvek).

Vannak olyan vámpírok, akik képesek a fényben járni, és akik ellen mit sem ér a szentelt víz, a templom vagy a feszület (ld.: Anne Rice: Interjú a Vámpírral; Penge című amerikai filmtrilógia, Alkonyat-sorozat).

A vámpír szó mai jelentései [szerkesztés]

Magyarul [szerkesztés]

1. Egy Dél-Amerikában élő denevérfaj (Vampirus spectrum). E jelentésváltozat használata igen ritkán fordul a beszélt és írott nyelvben, tekintve, hogy hozzáteszik; vámpír-denevér.
2. Alvók/élők vérét ivó és fojtogató (és/vagy) sírjából kijáró szellem/lény. A szónak ez a jelentésgyökere, szótörténetileg tehát ezt keressük. Néhány éve még ritkán használt szó volt azonban a szerepjátékos kultúra betörésével, a vámpírokat felvonultató filmek (Penge trilógia, Interjú a vámpírral, Alkonyattól pirkadatig) és a vámpírtémát egyre népszerűsítő regényírókkal (Anne Rice, Bram Stoker, Laurell K. Hamilton, Darren Shan, J. R. Ward stb.) a szóhasználók köre egyre bővült és bővül ma is. Ebből értelemszerűen látszik, hogy a szó széleskörűen használt nemzetközi szóvá vált az idők során.
3. Gonosz, romlott, a férfiakat könyörtelenül kihasználó nőszemély. A tótfalusi féle etimológiai szótár ezt a jelentésváltozatot külön kezeli és a vamp címszó alatt tárgyalja, ami az angol vampire (vámpír) csonkított változata és a mai magyar nyelv egyáltalán nem vagy csak elenyészően ritkán használja.
4. Vérszopó személy, mint jelzői alak, azaz másokon élősködő ember. Pl.: „Ne szívd a vérem, mint egy vámpír”.

A szó összetett alakjai a vámpírfog, vámpírajak, vámpírtermészet. Mind a vámpírok képességeivel, kinézetével, természetével vannak összefüggésben. A szó szinonimái a vérszopó, vérszívó, éji lidérc. A lidérc főleg a magyar vonatkozásokban lesz érdekes.

A vámpirológia egy különleges új műszó, ami egy csakis a vámpírokkal foglalkozó tudományágat jelöl. Divatba csakis Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakulája után jött. A vámpírizmus szó vámpírokkal kapcsolatos tevékenységet jelöl. Vámpirizálni annyit tesz, mint vámpírrá tenni.

Vámpírok vérszívása [szerkesztés]

A legtöbb könyvben, filmben, fantasy-ban a vámpírok (kizárólagos) tápláléka a(z emberi) vér, mely szükséges az életben maradásukhoz. Rend szerint a nyakon keresztül szívják ki, de történhet csuklón vagy más testtájékon keresztül is. Ezen történetek szerint a vámpírok számára a vér maga az élet. Ha bizonyos időn belül nem jutnak elegendő vérhez,legyengülnek és vagy meghalnak, vagy torpornak is nevezett mélyálomba süllyednek. Ha egy vámpír vért szívott, egyes szemszög alapján két árulkodó kis sebhely marad utána, főleg az újabb nézetek szerint azonban ha a vámpír megnyalja a sebet, akkor az nyomtalanul begyógyul.

Más nyelvekben [szerkesztés]

Az a téves elképzelés, miszerint a vámpír szó és kifejezés magyar eredetű, valamint hogy a vámpír része a magyar hiedelemvilágnak, alapvetően Vlad Tepes erdélyi várúr, a Drakula-történetek ihletőjének, valamint Lugosi Béla filmszínész 1931-es Drakula című filmben nyújtott világhírű alakításának köszönhető. Valójában a magyar hiedelemvilágnak csak újabban képezi részét a vámpír-mítosz. Ezt támasztja alá a két kiváló néprajzkutató, Szendrey Zsigmond és fia, Szendrely Ákos Magyar néphit és népszokás lexikon című, kéziratban fennmaradt munkája, mely a második világháború végéig feltárt anyag összefoglalása. Eszerint a magyar néphitben a sírból csak a dolgavégezetlen elhunyt jár vissza, őt hazajáró, bolygó, bujdosó, kísértő léleknek nevezik. Az ilyen lélek a vámpír-babonával ellentétben nem issza az élők vérét, általában csak zajt csap, és szokás szentelt vízzel, imával és különféle prsktikákkal megbékéltetni, elűzni. A magyar hiedelemvilág egyetlen vámpíri jegyeket mutató eleme a segítőszellemként, lidércként, lúdvércként és még sok más néven illetett alak, akit Hódmezővásárhelyen és környékén a szolgálataiért cserébe a gazdájának a saját vérével kell itatnia. Abban azonban minden vidéken egyetértés volt: akinek "piritusa"/lidérce van, az az ördöggel cimborál, vagyis eladta a lelkét az ördögnek. A magyar hiedelemvilág a határokon keresztül vette át a vámpírokról szóló mítoszokat az 1700-as évek vége, az 1800-as évek elején és csak jóval később, az 1900-as évek közepe-vége táján olvasztotta be saját babonái közé.

A vámpír szó szláv eredetű, hogy pontosak legyünk szerbhorvát. Ez a szó az upir. Bár egyes források szerint e szó a görög netopir-ből származik, más források pedig a török uber, azaz boszorkány szóból származtatják. (Látható, hogy a szó eredete máig nem tisztázott teljesen a szakirodalomban.) Az upir szó elterjedt a szláv nyelvekben, így lett a bolgár váper, lepir, a cseh upír a lengyel upior és a kárpát-ukrán opiri, upiri.

A román nyelvű vámpírszavak nem tartalmazzák az upir szótőt: strigoi, moroi, priculici, naluca, duh, aratere, stafie. A strigoi éji urat, éjurat jelent Erdélyben, s mint olyan ez felel meg legjobban a vámpírnak. A moroi Magyarországon is elterjedt, mint mora/nora bár ezt inkább szlovák szomszédainktól vettük át. A nora a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye. „Nyomó” démon, amely az emberek mellét szopja éjszaka, halott emberből lett; olykor kereszteletlenül meghalt vagy halva született csecsemőből, de nem igazi vámpír, azaz nem sírjából kikelő holttest. Kapcsolatai – mint Barna Gábor (1981) összefoglalta – a közép-európai szláv népcsoportok fent említett mora alakjai, valamint a szerbhorvát vámpír felé mutatnak.

Az upir először 1047-ben tűnik fel először egy iratban, mely úgy hivatkozik egy orosz hercegre, mint "Upir Lichy", azaz gonosz vámpír. A szó ezután elterjedt a nyugati nyelvekben, mint vampyr, vampire, wampyr. A módosulás valószínűleg a szó elejének furcsa ejtéséből ered. A vámpír szó elterjedése nyugaton 1725-1734-re tehető oka, hogy 1725-től, illetve 1732-től kezdve Európa tudományos világa a magyarországi – helyesebben szerb határőrvidéki – vámpíresetek hatása alatt állott. (A gradiska-kisolovai “Plogojovitz”-eset ahol is 1725-ben egy vámpír több embert megölt és megkínzott, a másik esetben, 1732-ben, pedig 22 vámpírt állítottak elő). Ugyanebben az évben heves nemzetközi tudományos vita bontakozott ki az – elsősorban német – orvosok között a vámpírizmussal kapcsolatos eseményekről, jelenségekről. Ennek az eseménynek hatása, valószínűleg, a vámpír szó elterjedése a nyugati nyelvekben. A magyar nyelvbe pedig pont, hogy német közvetítéssel került át. Magyarországon a 18. században több vámpírpert is tartottak, amik nagy port vertek fel a nyugati közéletben. 1748-ban megjelenik az első modern vámpírköltemény Der Vampir címmel.

Az első magyar nyelvemlék a vámpírokról 1794-ből miszerint: „Vampierok…az eleven embereknek véreket szopták” (NytudÉrt. 71. sz. 83). Bár Tessedik Sámuel írja a vámpírokról már 1786-ban: "Régen úgy tartották, hogy a sírbul fel-fel támadtak és az eleven embereknek véreket szopták." 1799-ben már, mint Vampir, Vámpir (Fábián J.: Term. Hist. 408: Nsz.) szerepel. Jókai használta a szót 1872-ben, a mai alakjában, mint vámpír. A vamp kifejezés először 1882-ben tűnik föl „démoni nő; vamp” (Tóth L.: Méhek 82: Nsz).

Modern története [szerkesztés]

Az első modern kori vámpírtörténetet Byron orvosa, John William Polidori írta 1816-ban egy baráti költői versenyen (ugyanerre a versenyre készült Mary ShelleyFrankenstein című regénye). A regényben szereplő kalandor vámpírt Byronról mintázta.

Mára a vámpír szó összekapcsolódott a szexualitással, az emberben megbúvó állattal, a 19. század vadromantikájával, és a titokzatossággal. A szerepjátékok és gótikus-fantasy filmek folyományaként a szónak valódi szubkultúrája alakult ki, ahol is „vámpíros” a hosszú fekete bőrkabát, a titokzatos viselkedés, a vadság, és az agresszió is. Ezekben a szubkultúrákban a vámpírokkal kapcsolatos hiedelmek legtöbbje tovább él, gyakori szabályok, hogy a vámpírokat megöli a napfény, nappal alszanak és nem léphetnek be hívatlanul halandó otthonába; a vámpírok mindig rendkívül szépek, és élethosszuk végtelen, vagy többszöröse az emberi élettartamnak.

A vámpír szónak sosem múló divatja keletkezett Európában elterjedése után és ez a divat egyre inkább csak terjeszkedik. A vámpírregények népszerűnek számítanak a távol-keleti lektűrirodalomban is.

Biblia: (részlet)