3. FEJEZET
Másnap reggel Lachlain elégedetten ébredt Emma mel lett, mint ahogy már évszázadok óta nem. Igaz, közel kétszáz évet a pokolban töltött, most viszont tiszta volt és jóllakott, és reggel felé olyan mélyen aludt, mint akit agyonvertek, és a múlt heti rémálmok sem gyötörték.
Emma egész éjszaka feszülten és csöndben feküdt. Attól félt, hogy egyetlen mozdulat és Lachlain újra sze retkezni akar. Nem is tévedett. Puha tenyere segítségével a férfi hatalmasat élvezett, szinte sokkolóan nagyot. Em ma enyhítette a golyóiban feszülő fájdalmat, de még mindig bele akart hatolni.
Lachlain álmában szorosan átölelte a lányt. Mintha képtelen lett volna fékezni magát. Még sohasem töltött asszonnyal egy egész éjszakát - az élményt a társának tartogatta -, de szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Nagyon is. Emlékezett, hogy beszélt hozzá, de arra nem, hogy mit. Emlékezett azonban a reakciójára. Kétségbe esett arcot vágott, mintha végre megértette volna, mi is történik vele.
Megint szökni próbált, ő meg hagyta, hadd higgye, hogy sikerül, de aztán az utolsó pillanatban visszarán totta, és visszatuszkolta maga mellé az ágyba. A lány elő ször lebénult, aztán elájult. Nem tudta biztosan, elve szítette-e az öntudatát. Nem is nagyon érdekelte.
Arra gondolt, hogy lehetne rosszabb. De ha már van egy vámpírja, akkor legalább szép legyen. Esküdt ellen ség volt: vérivó, de szép. Bár kicsit talán fel kellene hiz lalni. Lehetséges az egy vámpír esetében? Félálomban kinyújtotta a karját, hogy megérintse a haját. Tegnap éj jel, amikor megszáradt, kusza hullámokban hullott alá, és világosabb szőke volt, mint gondolta. Most gyönyör ködve nézte a fényes csigákat, ahogy a napfényben csil logtak. Káprázatos - még ha vámpír is...
Napfény.
Szentséges Szűzanya. Lachlain kiugrott az ágyból, összerántotta a függönyöket, majd visszarohant a lány hoz és a karjába kapta.
Emma alig lélegzett, beszélni nem tudott, és homá lyos szeméből patakzott a rózsaszín könny. Bőre lángolt, mintha lázas lenne. Lachlain beviharzott vele a fürdő szobába, és addig tekergette azt az ismeretlen alkalma tosságot, amíg jeges víz nem zúdult belőle, majd a lánnyal alá állt. Néhány perc múlva Emma köhögött, levegőért kapkodott, majd újra mozdulatlanná der medt. Lachlain magához szorította, majd elfintorodott. Nem érdekelte, ha elég. Ő is elégett. Hála a lány fajtájá nak. Csak addig akarta életben tartani, amíg bebizonyo sodik, hogy nem ő a társa.
A bizonyíték pedig, hogy tényleg nem ő az, egyre gyűlt. Ha tényleg ő lenne az, sosem gondolt volna olyanokat, hogy Most legalább te is tudod, milyen érzés. Hiszen egész életének az volt a célja, hogy megtalálja és minden bajtól megoltalmazza. Beteg volt - az elméje gonosz tréfát űz vele. Csak ez lehet a magyarázat...
Addig állt a vízsugár alatt, amíg Emma teste le nem hűlt, majd lefejtette róla a szétázott selymet, és megtö rölgette bársonyos bőrét. Mielőtt visszavitte az ágyba, másik hálóinget adott a vámpírra - vöröset, de még erősebb árnyalatút. Nehogy elfelejtse, kivel is van dolga.
Aztán belebújt ócska gönceibe, és fel-alá járkált a lakosztályban, miközben azon gondolkozott, mit kezd jen a lánnyal. Emma hamarosan egyenletesen lélegzett, és arcába visszatért a szín. Szívós egy fajta. Mindig át kozta ezt a vámpírokban, és most gyűlölte a lányt, hogy ő is ilyen.
Undorodva elfordult, és pillantása a tévére esett. Mé regette, próbálta megfejteni, hogyan kell működésbe hozni. Csóválta a fejét a modern készülékek egyszerű ségének láttán, és okosan rájött, mire való a bekapcsoló gomb.
A múlt héten kifigyelte, hogy Párizs külvárosában minden egyes otthonban minden egyes lakos a napját egy hasonló masina elé roskadva fejezi be. Lachlain, kifi nomult hallásának és látásának köszönhetően, kívülről figyelte őket. Lopott étellel kezében felmászott egy szomszédos fára és elképedve figyelte a felé áradó infor máció mennyiségét. Most pedig itt állt előtte a saját ké szüléke. Néhány másodperc gombnyomogatás után rá talált az egyik angol nyelvű hírcsatornára - a lány nyelve és az egyik az övéi közül, bár ő egy legalább száz évvel azelőtti változatát beszélte.
Miközben átnézte a lány dolgait, hallgatta az isme retlen mondatszerkezeteket és az új szavakat, gyorsan befogadva őket. A lykae-k birtokolták ezt a képességet könnyen beleolvadtak, szivacsként szívták magukba a nyelveket, dialektusokat és szavakat. Ez volt az önvédel mi mechanizmusuk. Az ösztön így diktálta. Tanulj! Ve gyülj el! Figyelj a részletekre! Különben meghalsz!
Átvizsgálta a lány holmiját. Természetesen a fehérne műs fiókkal kezdte. Megállapította, hogy a kor alsóne műi kisebbek és előnyösebbek. Elképzelte a lányt a bo nyolult szabású selyem holmikban, elképzelte, ahogy a foga alatt szétreccsen a vékony anyag, bár néhány darab elbizonytalanította. Amikor nagy nehezen rájött, hogy a pánt pontosan hova is kerül, annyira felizgult, hogy majdnem a nadrágjába élvezett.
Aztán a ruhásszekrényhez lépett, hogy megvizsgálja a lány különös ruháit. A legtöbb vörös volt és alig takart valamit. Az biztos, hogy a vámpír ezekben ki nem megy többet az utcára.
A padlóra borította a táska tartalmát, amit a lány teg nap magával cipelt, és észrevette, hogy a bőr tönkre ment. A szétázott kupacban észrevett egy ezüst szerken tyűt, amin számok voltak, ugyanúgy, mint a - Lachlain erősen koncentrált - a telefonon. Megrázta, és amikor a víz kifolyt belőle, hátrahajította a válla felett.
Egy kisebb bőrtasakban egy erősebb papírból készült kártyát talált: „Vezetői engedély, Louisiana".
Vámpírok Louisianában? Most hallja először.
A papíron ott állt a neve: Emmaline Troy. Lachlain egy pillanatra elgondolkozott. Eszébe jutottak az évek, a századok, amikor egy névért imádkozott, egyetlen apró jelért, hogy hol keresse a párját. Elkomorodott, próbálta felidézni, hogy ő vajon bemutatkozott-e az előző őrült éjszakán.
Magasságát 162 centiben határozták meg, súlya öt venkét kiló - kizárt, még bőrig ázva, vizes ruhában sem közelítette meg -, a szeme kék. A kék szó túl szelíden jelölte meg a színét.
Aztán ott volt egy ábrázolás egy félénken mosolygó lányról - a hajfonata a feje köré tekerve. A hasonlóság elképesztő volt, de mégis zavarba ejtő. Olyan volt, mint egy dagerrotípia — csak színes. Annyi istenverte dolgot kell megtanulnia.
A születési dátumát 1982-ben adták meg, amiről La chlain tudta, hogy hamis. Fiziológiai szempontból a húszas évei elején járt, és mindörökre annyi is marad - ebben az életkorban a legerősebb, és ekkor a legjobb az esélye, hogy túléli a jövőt —, de kronológiailag idősebb. A legtöbb vámpír évszázadokkal azelőtt született.
És mi az úristent keresnek a vérszívók Louisianában? Többre vágytak Európánál? És ha igen, mi történt az ő klánjával?
A klánja gondolatára ránézett a vámpírra, aki tovább ra is úgy aludt az ágyban, mint egy hulla. Ha tényleg ő a társa, akkor királynéként együtt uralkodnának Lachlain népe felett. Kizárt. A klán az első lehetséges alkalommal apró darabokra szaggatná. A lykae és a vámpírok esküdt ellenségek voltak - mióta kitört az első viszály a Szövet ségen belül.
Ádáz ellenfelek. Ezért érdekelte annyira a lány holmi ja — hogy tanulmányozza az ellenséget. Nem azért, mintha a nőstény annyira érdekelte volna.
Kinyitotta a vékony, kék útlevelet és talált benne egy másik képmást - egy másik mosollyal, amely ezúttal kis sé kényszeredettnek tűnt - és egy egészségügyi kártyát, amely szerint a lány „napallergiában és kóros fényérzé kenységben" szenved.
Miközben azon tűnődött, hogy a kártya vicc-e, egy „hitelkártya" akadt a kezébe. A tévében már látott ha sonlót - Lachlain legalább annyit tanult a reklámokból, mint attól a szigorú arcú hírolvasótól - és tudta, hogy ezzel mindent meg lehet venni.
Lachlainnek rengeteg dolgot kellett beszereznie. Most kezdte újra az életét, de elsősorban ruhára volt szüksége és közlekedési alkalmatosságra, hogy valahogy kijusson innen. Amilyen gyenge, nem akart egy olyan helyen maradni, amiről a vámpírok tudták, hogy a lány ott él. És amíg nem rendezi el a dolgait, kénytelen magával ci pelni ezt a teremtést. Azt is ki kell találnia, hogyan tart sa életben az útjuk során.
Annyi évet töltött azzal, hogy halomra gyilkolja őket, most pedig azon kell törnie a fejét, hogyan védelmezzen meg egyet?
Tudta, hogy a lány valószínűleg napnyugtáig alszik - nappal pedig egyébként sem képes megszökni -, ott hagyta, és elindult lefelé.
A fürkésző tekintetekre, amelyekre fel kell készülnie, majd arrogáns pillantással válaszol. Ha kiderül, fogalma sincs a korról, amelybe csöppent, azt olyan kihívó né zéssel fogja leplezni, hogy a halandók azt hiszik, félre értették. A halandók mindig megrettentek ettől a né zéstől.
Az arcátlanság teszi a királyt. És itt az ideje, hogy visz-szaszerezze koronáját.
Bár folyamatosan azon kapta magát, hogy gondolatai újra és újra visszatérnek a túszához, Lachlain rengeteg információt gyűjtött bevásárló körútja során. Először azt tanulta meg, hogy a fekete American Express - bár mi legyen is - hatalmas vagyont jelentett. Nem csoda, a vámpírok sosem szűkölködtek.
Másodszor? Egy puccos hotel portása igen megköny-nyítheti az ember életét - különösen, ha azt hiszi, hogy gazdag, ám hóbortos vendéggel van dolga. Akinek rá adásul ellopták a poggyászát. Igaz, eleinte akadékosko dott kicsit. Megkérdezte például, hogy Mr. Troy esetleg tudna mutatni valami igazolványt.
Lachlain előrearaszolt a székében, és fentről hosszú percekig némán bámulta a férfit, miközben arckifeje zése a kérdés fölött érzett düh és a felháborodás között egyensúlyozott.
— Nem!
A válasz tömör volt, határozott, és véget vetett min den további kérdezősködésnek.
A portás úgy viselkedett, mintha váratlanul lőfegy verekről készült jelentést dugtak volna az orra alá. Aztán nyelt egyet, és többet nem tétovázott, még a legbizarabb kéréseknél sem. A szeme sem rebbent, amikor Lachlain grafikonokat kért a napfelkeltéről, illetve a naplemen téről, vagy amikor elmélyülten tanulmányozta őket, miközben befalt egy közel fél kilós sztéket.
Alig néhány óra leforgása alatt a portás mindent be szerzett: Lachlain termetére méretezett elegáns ruhákat, autót, készpénzt, térképeket és szállást a következő éj szakákra. Minden olyan alapvető dolgot megrendelt, amelyekről úgy vélte, Lachlain talán hasznát veheti.
Lachlainnek nagyon tetszettek ezek az „alapvető dol gok". Százötven évvel azelőtt a halandókat, akik nem voltak oda nagyon a fürdésért, a Szövetség tisztaság mániás tagjai kifejezetten visszataszítónak találták. Még a ghoulokat is - zombiszerű lények - gyakrabban érte víz, mint a 19. századi embereket. Most viszont a tiszta ság és a tisztálkodószerek alapvető fontossággal bírtak.
Ha hozzá tudna szokni a kor elképesztő tempójához, lehet, hogy még jól is érezné magát.
Napnyugta körül, amikor végzett a teendőivel, azt vette észre, hogy egyetlen egyszer sem veszítette el ön uralmát vagy támadt rá valakire, pedig több órát töltött emberek között. A klán minden tagja hasonló tempera mentummal bírt - és hosszú éveket töltött azzal, hogy megtanulja kezelni a dührohamokat. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy Lachlain mi mindenen ment keresztül az elmúlt évszázadokban, kész csoda, hogy az nap mindössze kétszer öntötte el az agyát a vér, de csak rövid időre. Elég volt elképzelnie a békésen szunnyadó vámpírt, és furcsa mód lecsillapodott. A lány az övé volt és azt tehetett vele, amit akart. Ez a tény már önmagá ban védelmet nyújtott neki az emlékeitől.
Most, hogy az elméje valamennyire kitisztult, beszél ni akart a lánnyal. Annyira türelmetlen lett, hogy még a felvonót is megkockáztatta. A lift már a fogságba esése előtt is létezett, bár csak a tunya gazdagok kiváltsága ként. Ma már ez nem így volt, mindenki használta. Fel ment vele az emeletre.
A szobába érve levette új kabátját, és az ágyra telepe dett, hogy megvárja a napnyugtát. Kedvtelve tanulmá nyozta a teremtést, akit zaklatott lelkiállapotának kö szönhetően társának vélt.
Félresimította az arcából göndör szőke tincseit, el nézte finom arcvonásait, magas arccsontját és álla szabá lyos vonalát. Egyik ujjával végigkövette hegyes fülét, amely összerándult érintése alatt.
Lachlain még sosem látott hozzá fogható jelenséget, tündérszerű lénye éles ellentétben állt a gyűlölködő, véres szemű hatalmas férfivámpírokkal. Akiket egymás után irt majd ki.
Nemsokára, ha visszanyerte az erejét.
Homlokát ráncolva felemelte a lány egyik kezét, amely a mellkasán pihent. Közelről megvizsgálva né hány apró, szétszórt sebhely látszódott a kézfején. A pókhálószerű fehér vonalak égési sérülésnek tűntek, de nem érték el sem az ujjait, sem a csuklóját. Mintha vala ki megfogta volna az ujjait, és csak a kézfejét tartotta volna tűzbe vagy napfénybe. És egész kiskorában tör ténhetett, mielőtt elérte volna örökké tartó életkorát. Egyértelműen tipikus vámpírbüntetés. Kegyetlen fajta.
Mielőtt a düh újra elöntötte volna, végigmérte a lány testét és lehúzta róla a takarót. Emma nem tiltakozott, még mindig mélyen aludt.
Nem, normális körülmények között nem az ilyen nőkhöz vonzódott, viszont a felcsúszott hálóing alól kilátszott apró, de feszes és tökéletes melle, amely pont belesimult tenyerébe, és a kemény mellbimbó, amely annyira felizgatta előző éjjel.
Egyik ujjával végigsimította a lány keskeny derekát, majd folytatta útját a selymen keresztül le egészen a sző ke szeméremszőrzetig. Nem tagadhatta, hogy tetszett neki a látvány, és szívesen megízlelte volna ott a lányt.
Egy beteg állat, hogy egy vámpírt kíván, hogy ilyen vonzónak találja. De ennyit igazán megérdemel. Majd nem kétszáz éve nem látott fajtájabeli nőt. Ez volt az egyetlen oka, hogy a szájában összefutott a nyál annak gondolatára, hogy ott alul megcsókolhatja.
Tudta, hogy mindjárt lemegy a nap. A vámpír hama rosan felébred. Miért ne ébressze ily módon, ha már teg nap éjjel elmulasztotta?
Amikor Lachlain széttárta a selymes bőrű, hófehér combot, és közéjük mászott, a lány halkan felnyögött, bár nem ébredt fel. Múlt éjjel talán a lány félelme vagy büszkesége erősebbnek bizonyult, mint a vágy, teste azonban máshogy gondolta. Neki is el kell élveznie.
Lachlain nem tétovázott tovább, meg sem próbált las san közeledni, egyből a lányra vetette magát. Az első nyalintás annyira finom volt, hogy a férfi felnyögött a gyönyörtől. Vadul falta a lány nedves lába közét, csípő jét a lepedőhöz dörgölte. Hogy lehet ilyen finom a lány? Hogyan élheti át vele ezt a hatalmas kéjt — tényleg ő lenne az, akire várt?
Amikor a lány átkulcsolta a combjával, még erőseb ben nyalta, és a csiklójára koncentrált. Egy pillanatra felnézett és látta, hogy a lány mellbimbója megmereve dett és zihálva lélegzik. Karját a feje fölé nyújtotta.
Lachlain tudta, hogy a lány már nagyon közel van a csúcshoz, még ha alszik is. A levegőt különös feszültség ülte meg, elbizonytalanította, az egész teste beleborzon gott. Teljesen belefelejtkezett a lány ízébe. Mohón hab zsolt, és a lány egyre nedvesebb és nedvesebb lett.
A lány teste hirtelen megfeszült, ébredezett.
- Gyere, a kedvemért - hörögte.
Emma mindkét talpát a férfi vállanak támasztotta. Érdekes, de ő nem lesz semmi jónak az elrontója...
A következő pillanatban Emma akkorát rúgott, hogy Lachlain a szoba másik felében landolt.
A sajgó fájdalom elárulta neki, hogy a vállában elsza kadtak az izmok. Tekintetét elhomályosította a düh, az agya elborult. Üvöltve letámadta, az ágyra dobta, és le szorította. Letépte magáról a nadrágot, előkapta a far kát, hogy belé hatoljon, elborulva a dühtől és a kéjvágy tól. Nem törődött az ösztön figyelmeztetésével: az agya nem fog engedelmeskedni, inkább összeroppan. Elpusztí tod, amit kaptál...
Ahogy a lány a félelemtől szűkölve feküdt, a szemfoga elővillant, és Lachlain szerette volna megütni. Egy vám pírt kapott? Társként az örökkévalóságba? Még több kínzás. Még több gyűlölet.
Megint a vámpírok győztek.
Lachlain őrjöngve üvöltött, és Emma sikított. A hang tól a tévé és a lámpabúra darabokra tört, az erkélyajtó széthasadt. Lachlain dobhártyája kis híján beszakadt. A férfi felugrott az ágyról, és a kezét a fülére szorította. Mi az istennyila volt ez?
Olyan magas hangfekvésű sikoly, hogy Lachlain nem tudta eldönteni, az emberek hallják-e.
Emma felpattant az ágyról, lesimította hálóingét, végigmérte Lachlaint... megvetően? Beletörődően? Kimenekült az erkélyre, a vastag függönyök között.
Besötétedett, a veszély elmúlt. Hadd menjen. Lachlain belefejelt a falba, majd az öklével rá is vágott. Majd szét vetette a vágy. A gyűlölet. A tűz és a kínzás emlékei fel törtek benne. Ahogy a csont végül megroppan reszkető kezében...
Ha örökké cipelnie kell ezeket az emlékeket, ezt a ter het, akkor ennyi erővel ott is maradhatott volna, a tűz fogságában. Inkább a halál.
Talán ha rendszeresen megbaszná, és ily módon min den fájdalmát átadhatná a lánynak. Ezt kellene tennie. Igen. Érezte, ahogy a gondolat lecsillapítja. Igen, csak ezért kapta a vámpírt, hogy kiélhesse rajta a testi vá gyait, hogy bosszút állhasson.
Az erkélyhez lépett, miközben a vállát dörzsölte, és feltépte a függönyt.
A látványtól elakadt a lélegzete.
4. FEJEZET
A vámpír az erkély korlátján egyensúlyozott, haja és hálóinge lobogott a szélben. Lachlain nyelt egyet.
- Gyere le onnan! - Miért szorult össze a szíve az aggodalomtól?
Emma hirtelen a férfi felé fordult - valahogy sikerült megőriznie az egyensúlyát. Sebzettnek tűnt, a szeme telve fájdalommal. A férfi zavart agyában egy felismerés öltött testet.
- Miért teszed ezt velem? - suttogta Emma.
Hogy megkapjam jogos tulajdonomat. Mert szükségem van rád és gyűlöllek.
- Azonnal gyere le! - parancsolta. A vámpír lassan megrázta a fejét,
- Ettől úgysem halhatsz meg. A naptól, vagy ha levágják a fejedet, de a zuhanástól nem.
Lachlain próbált nyugodtan beszélni, bár elbizonytalanodott. Hány emelet magasan is voltak? Ha a lány legyengült...
- Egy perc alatt utolérlek, és máris hozlak vissza. Emma a válla fölött egy pillantást vetett a mélységbe.
- Nem. Az én állapotomban könnyen meghalhatok. Lachlain valamilyen okból hitt neki, és meg is ijedt.
- Az állapotodban? A nap miatt? Mondd meg, a rohadt életbe!
Emma az utca felé fordult, és egyik lábát elemelte a korlátról.
- Várj! - Lachlain ugrásra készen állt, hogy bármikor elkaphassa, bár fel nem foghatta, miért nem zuhant még le. Nem engedelmeskedik. Inkább elpusztul.
- Nem teszem többet. Csak ha te kérsz rá. Feltámadt a szél, és a selyem a lány testére simult.
- Amikor felébredtél... adni akartam, hogy neked jó legyen, nem elvenni.
Emma visszatette a lábát és a férfire nézett.
- És amikor visszautasítottam az ajándékodat? - kiáltotta. - Akkor mi történt?
Ha meghalna... A félelem egy csapásra kijózanította, a tűz óta először látott tisztán. Ezerkétszáz évet várt. Rá.
Bármi legyen is az oka, a világ megajándékozta egy vámpírral, ő pedig az öngyilkosságba kergetné? Elpusztítod, amit kaptál... Igen, feldúlt volt attól, hogy a lány vámpír - de nem akarta, hogy meghaljon. Vagy baja essen.
Már attól is dührohamot kapott, ha csak eszébe jutott, mi mindenen ment keresztül az utóbbi néhány száz évben, nemhogy még beszéljen is róla... De mindent be kell vetnie. Meg kell szabadulnia ettől az érzéstől— ettől a rémálomtól.
- Értsd meg... fogságban voltam, majdnem százötven évig. Elzárva a világtól, elzárva a asszonyoktól. Egy hete szöktem meg, és még nem sikerült... akklimatizálódnom.
- Miért teszel úgy, mintha ismernél?
- Eltévedtem. Összezavarodtam. Tudom, hogy sosem találkoztunk.
- Ki vagy te?
Pár perccel ezelőtt magáévá akart tenni egy lányt, aki még a nevét sem tudta.
- Lachlain vagyok, a lykae klán feje.
Hallotta, ahogy a lány szíve gyorsabban kezd verni rémületében.
- Vérfarkas vagy? El kell engedned!
A lány hófehér bőrével, hajzuhatagával túlvilági jelenségnek tetszett. Nem az ő fajtája volt, és Lachlainnek fogalma sem volt, hogy legyen vele.
- Elengedlek. A következő telihold után. Esküszöm.
- Most akarok menni.
- Szükségem van rád... ahhoz, hogy hazajussak - tette hozzá az igazságot némi hazugsággal vegyítve. - És többet nem bántalak. - Valószínűleg egy újabb hazugság.
Emma keserűen nevetett.
-Tegnap meg akartál erőszakolni, reggel pedig majdnem meghaltam. A naptól.
Az utolsó szót szinte suttogta. - El tudod képzelni, hogy milyen? Micsoda fájdalom?
Pontosan el tudta képzelni.
Emma arcát hirtelen eltorzította a kín, mintha egy borzalmas emlék jutott volna eszébe.
- Utoljára - folytatta, miközben még mindig a korláton billegett - hároméves koromban érte a bőrömet a nap.
Lachlain lassan közeledett a lányhoz, szája kiszáradt.
- Sejtelmem sincs, hogy vigyázzak rád, de majd megmondod. És ez soha többet nem történik meg.
- Nem akarom, hogy vigyázz rám. Félek tőled... Érthető, hogy fél tőlem, gondolta Lachlain. Dührohamai őt magát is megviselték.
- Megértem. De most mássz le szépen onnan. Tudom, hogy nem akarsz meghalni.
Emma egy pillantást vetett válla felett a növő holdra, tökéletes profilját Lachlain felé fordította. Egy széllökés összeborzolta a haját. Életének hosszú évszázadai alatt Lachlain még soha nem látott ehhez fogható természetfölötti jelenséget, a hófehér bőrű, vérvörös selyembe öltözött lányt a háttérben ragyogó hold előtt.
Emma nem válaszolt, csak fásultan lélegzett, és ide-oda hintázott.
- Nézz rám!
A vámpír azonban továbbra is lefelé bámult.
- Nézz rám!
Úgy tűnt, hogy magához tér a révületből, a szemöldökét összeráncolta, tekintete üres.
- Csak haza szeretnék menni - felelte halk hangon.
- így is lesz. Esküszöm. Haza fogsz menni. - Az új otthonodba. - Csak annyit kérek, hogy segíts hazajutnom az enyéimhez.
- És ha segítek, megesküszöl, hogy szabadon engedsz? Soha.
- Úgy lesz!
- És nem bántasz?
- Nem, nem bántlak.
- De hogyan higgyek neked? Úgy tűnik, mintha... nem tudnál magadon uralkodni.
- Dolgozom rajta. Vajon miatta?
- És tudom, hogy nem akarlak bántani. - Ez legalább mostanra igaz volt.
- És többet nem próbálkozol a-a-a-zzal a dologgal sem?
- Nem. Csak ha te is akarod. Megegyeztünk? - nyújtotta a kezét a lány felé.
Emma nem rázta meg, viszont néhány hosszú, kínzó perc múlva egy bizarr mozdulat kíséretében lelibbent a korlátról. Mintha csak a járdáról lépett volna le, hogy átmenjen a zebrán.
Lachlain megveregette a vállát.
- Soha többet ne csináld ezt!
Legszívesebben magához szorította volna a vámpírt, de inkább eltolta. Emma a földet nézte.
- Nem fogom. Csak ha nincs más megoldás. A megjegyzéstől Lachlain kissé ideges lett.
- Megegyeztünk?
Amikor végül bólintott, Lachlain szíve szerint megkérdezte volna, hogy csak az erőszak hatására vagy másért? Amikor a fogságáról beszélt, mintha együttérzést látott volna a vámpír tekintetében, igaz, csak egy röpke másodpercig.
- Akkor ma éjjel indulunk Skóciába. A vámpír eltátotta száját rémületében.
- De hát én nem mehetek Skóciába! Arról volt szó, hogy irányítalak. Vagy legalábbis a GPS - mormogta. -És mégis, hogy jutunk oda anélkül, hogy elevenen megégnék? - Szemmel láthatóan pánikba esett. - Nekem nagyon nehéz utazni. Rendes repülő, vonat kizárva. A nap...
- Szereztem egy kocsit. Autóval megyünk. - Lachlain büszkén nyugtázta, milyen hanyagul ejtette ki ezt a mondatot, amikor egy hete még azt sem tudta, mi is az az istenverte autó. - Éjszaka utazunk, és mindennap megállunk napfelkelte előtt. A földszinten az egyik ember mindent elintézett.
- Te tudsz vezetni? Le mertem volna fogadni, hogy még sosem láttál autót.
- Én nem tudok, de te, gondolom, igen.
- De hát én csak rövid utakra mentem...
- Jártál már a skót Felföldön? -Nem...
- És akarsz?
- Persze! Ki nem?
- Akkor vámpír, útra fel!
Emma remegő kézzel beletúrt a hajába, és szemügyre vette az egyik tincset. Meghűlt ereiben a vér. Kiszívta a nap.
Lachlain hagyta, hogy zuhanyozzon, felöltözzön, egyedül legyen a fürdőszobában, és Emma csak most fogta fel igazán, milyen közel járt is a halálhoz. Visszaejtette a tincset, kibújt hálóingéből és körbeforgott a tükör előtt, hogy felmérje a bőrén keletkezett sérüléseket.
Ép volt, sápadt és gyógyult - nem úgy, mint a múltkor. Ránézett a kézfejére, és émelyegni kezdett. Hála Freyának, emlékei az égésről homályosak voltak, mint mindig.
Bár nem tudta, mi is történt pontosan, alaposan megtanulta a leckét, és már majdnem hatvanhét éve kerülte a napot. Most hajnalban azonban valamiért mégis elájult, pont mielőtt megszökhetett volna ettől a Lachlaintől vagy kitől, vagy legalább megkérhette volna, hogy húzza be a függönyt.
Emma reszketve kinyitotta a zuhanyt, alálépett, kikerülve a törött márványt. Még mindig érzékelte a férfi tegnap éjszakai jelenlétét. Szinte érezte, ahogy nedves testét simogatja, ahogy ujja a lába közé hatol, ahogy erős teste megfeszül és beleremeg az érintésébe.
Amikor kinyitotta a zuhanyt, a víz érzékeny mellére spriccelt, és mellbimbója azonnal megkeményedett: hirtelen eszébe jutott, hogyan ébresztette a férfi nyelve.
Csak azért rúgta meg olyan hevesen, mert megijedt és teljesen összezavarodott. De még soha életében nem járt annyira közel az orgazmushoz, mint akkor. Gyenge nő volt, mert a másodperc tört részéig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy csak feküdjön mozdulatlanul és széttárt térddel fogadja őrjítő csókját. Most is tiszta lucsok volt a lába köze.
Miatta. Nem értette a teste reakcióját. Vajon akkor is ennyire vonzódna Lachlainhez, ha nem akarna végezni vele?
De legalább már tudta, miért ennyire brutális. Amellett, hogy valami egyértelműen nem volt vele rendben, a lykae klánhoz tartozott, amelyet még a Szövetség legalsóbbrendű tagjai is kegyetlen bandának tartottak. Eszébe jutott, hogy nagynénjei mit meséltek a klánról.
Minden tagjában egy farkashoz hasonló „fenevad" lakozott. Emiatt voltak halhatatlanok és vágyakoztak elemi erővel az alapvető dolgokra: az ételre, az érintésre, a szexre. Viszont, ahogy azt ma éjjel az előző éjszakán is megtapasztalta, egy lykae képtelen volt megfékezni a vadságát, amelyet, különösen szex közben, a szabadjára engedett, így gyakran harapott, karmolt és megjelölte a másikat őrületében. Emma számára - akit balszerencséjére a sors törékeny testalkattal és a fájdalomtól való mérhetetlen rettegéssel vert meg - mindez borzalmasan hangzott.
Fel nem foghatta, hogy ilyen vonzó külső hogy rejthet egy fékezhetetlen vadállatot. Lachlain vadállat volt a megtestesült álom képében. Teste, eltekintve fura lábsérülésétől, egyszerűen... tökéletes volt. Haja sűrű és egyenes, meleg sötétbarna, ami Emma szerint a napon biztos, hogy aranyszínben pompázik. Azt is észrevette, hogy ma valamikor fodrásznál is járhatott, és meg is borotválkozott, így szabályos vonásai még inkább érvényesültek. Kívül szépség, belül szörnyeteg.
Hogyan vonzódhat egy olyan teremtményhez, aki elől menekülnie kellene?
Emma szégyellte, hogy önkéntelenül is felizgult és örült, hogy a fáradtság erősebbnek bizonyult a kéjvágyánál. Ereje rohamosan fogyott, és a skóciai utazás gondolata csak még jobban kimerítette.
Leroskadt a fal mellé és arra gondolt, Annika vajon most mit csinálhat? Valószínűleg tombol a dühtől és az aggodalomtól, ami azt jelenti, hogy New Orleans felett villámlik, a környékükön pedig bekapcsol minden riasztó.
Emma azon is elgondolkozott, hogy tényleg le akart-e ugrani. Igen, döbbent meg - ha Lachlain ugyanolyan őrült, üvöltő vadállat lett volna, mint korábban, ha a tekintete nem melegedett volna meg, valószínűleg nem tétovázik.
Arra is kíváncsi lett volna, hogyan sérült meg a férfi lába, vagy ki és hol tartotta fogságban olyan hosszú ideig.
De szinte azonnal megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatot.
Nem akarta tudni. Nem kellett tudnia.
Annika egyszer azt mondta, hogy a vámpírok rideg, szenvtelen lények, jóval logikusabban gondolkoznak, mint a Szövetség más tagjai, mert képesek csak a célra összpontosítani.
Emmának dolga volt. Pont. Amikor pedig befejezte, visszanyeri a szabadságát. Csak nem szabad levennie a szemét a célvonalról. Sosem sportoltál, te szörnyeteg. Ja, bocs.
Nem baj. Elvégzi a munkát - pontosan úgy, ahogy eddig.
Ahogy besamponozta, majd leöblítette a haját, eszébe jutott egy tipikus hete a baljós utazást megelőzően. Hétfőtől péntekig kutatást végzett a rendjük számára, gyakorolt, majd megnézett egy késő éjszakai filmet éjszakai bagoly nagynénjeivel. Péntek és szombat éjjel átjöttek a boszorkányok a Xboxjaikkal és pasztellszínű turmixaikkal. Vasárnap éjjelenként kilovagolt a jó démonokkal, akik általában ott sertepertéltek a házuk körül. Eltekintve egy-két apróságtól, az élet szinte tökéletes volt.
Emma elgondolkozott. Mint született vámpír, képtelen volt másoknak hazudni. Már a hazugság puszta gondolata is olyan folyamatokat indított el az agyában, amelyekbe súlyosan belebetegedhetett. Nem, másoknak nem tudott hazudni, önmagának viszont remekül. Egy-két apróság? Valójában borzalmasan egyedül volt -és folyamatosan rettegett, mikor tör felszínre igazi természete...
Amennyire tudta, a világon nem élt hozzá hasonló teremtés - igazán nem tartozott sehova -, és bár valkűr nagynénjei rajongtak érte, a magány minden nap éles pengeként hasított a szívébe.
Sokszor gondolkozott azon, hogy ha sikerülne megtudnia valamit a szüleiről - hogyan éltek együtt, ő hogyan született -, talán találhatna magához hasonló lényeket. Talán akkor érezné, hogy tartozik valahova. Ha többet tudna vámpír feléről, talán le tudná győzni a félelmet, hogy egy nap maga is olyanná válik.
Senkinek nem lenne szabad folyamatosan azon aggódnia, mikor válik gyilkossá...
Ha elhitte, hogy a férfi békén hagyja, mert megtanulta a leckét, nagyot tévedett. Lachlain egyenesen besétált a fürdőszobába és feltépte a zuhanyfülke ajtaját. Emma ugrott egyet, megrémült, és megpróbálta az egyik ujjával elkapni a haj balzsamos palackot, amit leejtett.
Látta, hogy Lachlain ökölbe zárja a kezét, majd kinyújtja az ujjait, és megdermedt. A flakon lehuppant.
Egyetlen ütés... Emmában felötlött a ripityára tört éjjeliszekrény képe, majd az autóé, amit úgy nyomott össze, mint egy üres konzervdobozt. A fürdőszoba padlóját még mindig repedt márványdarabok borították, és porrá zúzott csempe. Ostoba. Hogy lehetett ennyire ostoba, hogy elhiggye, nem fogja bántani? Emma semmitől nem félt annyira, mint a fájdalomtól. Erre most, egy vérfarkas haragjában ökölbe szorítja a kezét. Miatta.
Emma a fal felé fordult, hogy legalább egy kicsit eltakarja meztelenségét. És ha megüti, akkor majd lekuporodik a földre, és a térdét felhúzza. De a férfi, valami furcsa káromkodást mormolva, kiment.
Amikor zuhanyozás után visszatért a hálószobába, újabb meglepetés fogadta: majdnem minden holmija eltűnt. Levitte volna a kocsiba, amit állítólag kibérelt? Ha igen, lemerte volna fogadni, hogy a laptopját egy laza mozdulattal legalulra tette. Mindegy, hiszen úgysem talált semmi érdemlegeset a szüleiről, amikor keresgélt. Csak azért, mert otthonosan mozgott az egyetemi könyvtár adatállományában, még nem jelenti, hogy fel tudja törni egy idegen országban a Szövetséget - ráadásul alkonyat és pirkadat között.
Emma semmit nem ért el a párizsi úttal. Azon kívül, hogy elrabolták.
De mi ebben a meglepő?
Fáradtan sóhajtott egy nagyot, és szemügyre vette a dolgokat, amelyeket Lachlain kikészített neki az ágyra -egyetlen öltözet ruhát. Természetesen kiválasztotta a legapróbb és legáttetszőbb alsóneműt, amit Emma magával hozott. A puszta gondolattól, hogy a férfi fogdosta a fehérneműit, hogy válogatott közöttük, a lány mintegy tízezredszerre pirult el az elmúlt két napban. Már legalább öt liter vért elpocsékolt feleslegesen a férfi miatti pirulással.
A férfi kiválasztott még egy hosszúnadrágot, egy garbót, egy kardigánt és egy kabátot. Ruhák alá akarja temetni?
A férfi ebben a pillanatban újra belépett. Emma rémületében átszökkent az ágyon és a falhoz lapult. Bár hallása rendkívül kifinomult volt, nem hallotta a férfi lépteit.
Lachlaint felhúzta a szemöldökét a gyors mozdulatra.
- Ennyire félsz tőlem?
Emma a törölközőjébe kapaszkodott. A saját árnyékomtól is félek, hát még egy kétméteres vérfarkastól. Ám a férfi hangja nem volt barátságtalan, így Emma erőt vett magán és szempillája alól lopva felé kandikált. Lachlain szeme aranybarna árnyalatban játszott és új ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint egy harmincas évei közepén járó milliomos. Vagy mint egy filmsztár, aki milliomost játszik.
A rohadék feltűnően jóképű férfi volt. Ráadásul tudta is magáról.
- Már kétszer rám támadtál. Még jó, hogy félek. Lachlaint a válasz szemmel láthatólag feldühítette.
- Azóta a szavamat adtam, hogy többet nem fordul elő. - De erőt vett magán, és így folytatta: - Mindent elintéztem. Lent vár az autó, és kifizettem a szobát.
Emma el tudta képzelni azt a számlát. Bár szétvert egy antik éjjeliszekrényt, annak az ára nem volt jelentős, az ö itt-tartózkodásának költségéhez képest.
- De én már hetek óta itt lakom. Ki tudom fizetni a saját...
- Te fizetted. És most gyere szépen le az ágyról. Amikor Lachlain kinyújtotta a kezét, Emma az ágy
másik oldalát választotta. Szinte beleszédült az újabb csapásba, a legrosszabbtól tartva — visszaéltek a hitelkártyájával.
- Feltételezem, az új ruháidat is én fizettem? - kérdezte, felbátorodva a közöttük levő ágytól. A lány felismerte a finom dolgokat. Ahogy minden valkűr, ő is örökölte Freya választékos ízlését -, és Lachlain új ruhatárának nagyon erős pénzszaga volt.
A férfi sötét, kézzel varrt bőrkabátot viselt és homokszínű, lezser nadrágot. A nyitott kabát alól kilátszott vékony fekete kasmíringe, amely úgy feszült a testére, mint egy második bőr. A kabát alól kivillant szépen kidolgozott felsőteste. Lachlain öltözéke azt sugallta: gazdag vagyok és időnként talán veszélyes.
A nők a lába előtt fognak heverni.
- Persze. Az inas lent igazán segítőkész, és a kártyának nincs összeghatára.
A hanghordozása felbátorította Emmát.
A kártyánk? ő Centurion American Expressze azzal az instrukcióval, hogy bár néhány vásárlás kissé drágának tűnhet, a tulajdonos külföldön utazgat, így a bank ne háborgassa. A biztonsági kiskapu veszélyes fegyverré vált a férfi kezében.
Ahogy rendjének minden tagját, úgy Emmát is szép összegű éves járadék illette meg öltözködésre és szórakozásra. Ő azonban spórolt, mert szeretett volna venni valami nagyobb dolgot - antik bútort, saját lovat vagy bármit, ami csak az övé és nem kell megosztania a nagynénjeivel. Ennyit erről.
A számos egyéb megpróbáltatás mellett a vérfarkas még anyagi romlásba is dönti.
- Nem hagytál semmit, amivel eltakarhatom a fülemet
- mondta, és ahogy általában, most is kerülte Lachlain tekintetét.
A megjegyzéstől Lachlain dühösen végigmérte a lány öltözékét. A vámpír el akarja rejteni azt, amit ő személy szerint kifejezetten vonzónak talált, amikor olyan ruhában illegeti magát, ami nem sokat hagy a képzeletre. A fekete bugyogó a csípőjéig sem ért fel, és hátul ráfeszült a hátsó felére. A piros ing, bár magasan záródott, olyan furcsán, aszimmetrikusan volt megvarrva, hogy kifejezetten kiemelte a lány mellét. Akárhányszor megmozdult, kivillant lapos hasa. Azért választotta ezeket a ruhákat, hogy eltakarja a lányt, nem azért, hogy közszemlére bocsássa. Az első adandó alkalommal beszereznek néhány új darabot, a vámpírnak futja rá. Ki kell derítenie, pontosan mennyi pénzt is költhet.
- Csak egy sálra van szükségem, vagy fel kell tűznöm a copfomat. Különben meglátják az emberek a...
- A hajad így marad.
- D-d-e a halandók...
- Egy ujjal sem mernek hozzád érni, ha én ott vagyok. - Nagy svunggal elindult a lány felé, aki rémülten hátrált az ajtó felé. Retteg tőle.
Lachlain nem egészen értette a dolgot. Az elmúlt két éjszaka emlékei összemosódtak a fejében, azt viszont sejtette, hogy nem bánt a lánnyal túlságosan... kedvesen. Ma este pedig rávetette magát, az ágyhoz szegezte, hogy a magáévá tegye, bár tudta, hogy fájdalmat okozna neki.
Látta, hogy az előbb a zuhanyban is az öklét nézi. Igaza volt. Miért bízzon benne?
Az erkélyen rájött, hogy bár vámpír, ismeri a fájdalmat. A tekintete arról árulkodott. Ő is jól ismerte - túlságosan is, hogy segíthetett volna. Túl sok gyűlölet halmozódott fel benne, nem akart segíteni.
- Legalább telefonálhatok a családomnak? - kérdezte a lány. - Ahogy megígérted?
Lachlain elfintorodott. Igen, megígérte, de nem egészen erre gondolt, hanem egy levélre. A földszinten látta, ahogy egy férfi telefonál. Meg a tévében is. Nem hitte volna, hogy egy másik országot is lehet hívni.
- Jó, de gyorsan. Indulnunk kell.
- Miért? Mennyit megyünk ma? — Emma hangja elcsuklott félelmében. - De hát azt mondtad, hogy napkelte előtt egy órával...
. - Ideges vagy?
- Természetesen igen!
- Ugyan már. Megvédelek - jelentette ki Lachlain a lehető legtermészetesebben, és bosszúsan látta, hogy a lány továbbra is feszült. - Telefonálj! - Sarkon fordult, kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót, majd becsukta. De nem lépett ki rajta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
