Meg akartam értetni veled azt, amit most már mindnyájunknak el ke ll fogadnunk, hogy halhatatlan vérszomjunk kútfeje immár kettős. Mekarének és Maharetnek hívják őket, és oly ősöregek, hogy rettenetességük felülmúlja szépségüket. Ha ők elpusztítják magukat, mi is velük halunk. Beszélni akartam neked a többiekről, akik sohasem ismertek bennünket törzsként, nem hallották históriánkat, akik túlélték az iszonyú tüzet, amelyet Akasa anyánk zúdított gyermekeire. El akartam mondani neked, hogy járják e földet oly teremtmények, kik ránk hasonlítanak, de ugyanúgy nem tartoznak fajunkhoz, mint az emberekéhez. Hirtelen kedvem támadt oltalmazni téged. A sürgetésed tehette. Álltál ott, mint a megtestesült angol úr, fesztelenebbül és természetesebben viselve jólneveltségedet, mint bármi férfi, akit életemben láttam. Csodálattal adóztam elegáns öltözetednek, a fekete fésűsgyapjúból varrott, könnyű körgallérnak– és hozzá még egy piros selyemsál fényűzését is megengedted magadnak, ami annyira nem volt jellemző rád frissen teremtett korodban. Jól érts meg valamit: én nem tudtam arról az éjszakáról, amelyen Lestat vámpírrá változtatott. Nem éreztem meg a pillanatot. Pedig akkor már hetek óta vibrált a természetfölötti világ a tudástól, hogy egy halandó átugrott egy másik halandó testébe, mi úgy tudjuk ezeket a dolgokat, mintha a csillagok mondanák el nekünk. Amikor ilyen élesen fölszakad a mindennapok szövete, az egyik természetfölötti elme felfogja a lökéshullámokat, majd közvetíti a képeket egy másik elmének, és így tovább. David Talbot, akinek nevét valamennyien ismerjük a Talamascából,a természetfölötti nyomozóinak tiszteletreméltó rendjéből, hiánytalanul átköltöztette lelkét és asztráltestét egy másik emberbe. Az a porhüvely egy testtolvaj birtokában volt, akit te elűztél.És amint horgonyt vetettél a fiatal testben, benne is maradtál, hetvennégy esztendőd összes gátlását, értékét és tudását beleírva az ifjú sejtekbe. Davidet, az Újjászületettet, ezt a fénylő hindu szépségű, robusztus brit egészségű Davidet tette vámpírrá Lestat, Sötét Fortéllyal művelve újabb csodát és követve el már megint egy bűnt, kortársai és az ö r egek b o tr ánk o ztatás ára. És mindezt a legjobb barátod tette veled!

szolgáltatják az aláfestést. – Mindez megtörtént – mondtad. – Azonkívül találkoztam Maharettel és Mekarével, az ősökkel, és nem kell aggódnod, mert tudom, mily törékeny a gyökér. Kedves tőled, hogy ily oltalmazóan gondoltál rám. El voltam ragadtatva. – Neked mi a véleményed a szent kendőről? – kérdeztem. – Fátimai Miasszonyunk – felelted halkan. – A torinói lepel, a nyomorék, aki gyógyultan lép elő a lourdes-i csodaforrásból! Micsoda vigasz lehet ily könnyen elfogadni ezeket a dolgokat! – Te nem fogadtad el? A fejedet ráztad. – Valójában Lestat sem. A kendőt a halandó lány, Dora vitte ki a világba, miután elragadta Lestattól. Mindazonáltal annyit mondhatok, rendkívül sajátos és aprólékosan kidolgozott tárgy volt, méltóbb az „ereklye” nevére mindennél, amit valaha láttam. Hirtelen mintha elkedvetlenedtél volna. – Valamely hatalmas szándék alkotta – mondtad. – Hát Armand vámpír, a törékeny, kisfiús Armand, ő elhitte? – kérdeztem. – Armand ránézett, és meglátta Krisztus arcát – folytattam, azt várva, megerősíted-e szavaimat. – Eléggé elhitte, hogy meghaljon érte – felelted ünnepélyesen. – Eléggé, hogy kitárja karjait a fölkelő napnak. Lesütötted és behunytad a szemed, ily mesterkéletlen egyszerűséggel kérve, ne beszéltesselek többet Armandról, aki belement ahajnal tüzébe. Sóhajtottam. Meglepett és elbűvölt, hogy ily szkeptikus és okos vagy, ugyanakkor őszintén és fájón kötődsz a többiekhez. – Armand – mondtad megrendülten, még mindig nem nézve rám. – Micsoda rekviem. Tudja most vajon, igazi volt-e Memnoch, valóban a Mindenható fia volt-e a megtestesült Isten, aki Lestatot kísértette? Tudja bárki? Lenyűgözött nyíltságod, szenvedélyed. Nem voltál fásult vagy cinikus.Őszintén reagáltál az eseményekre, a tényekre, a kérdésekre, amelyeket föltettél magadnak. – Azt tudod, hogy a kendőt elzárták – folytattad. – A Vatikánban van. Két hétig tartott az őrjöngés az Ötödik sugárúton a Szent Patrik-székesegyházban, ahol az Úr szemébe lehetett nézni, aztán a Vatikán elvitette és bezárta a pincébe. Nem hiszem, hogy létezne olyan nemzet, amelynek hatalma lenne akár

Hát Isten hozott a sötétségben, David. Isten hozott Shakespeare „változékony hold”-jának birodalmában. Bátran közeledtél a hídon. – Bocsáss meg, Pandora – mondtad nyugodtan, makulátlanul úrias brit kiejtéssel, a szokott módon lenyűgöző, brit ütemre. Megtartottad az udvarias távolságot, mintha ártatlan hajadon lennék a múlt századból, te pedig nem akarnád fölzaklatni gyengéd érzékenységemet. Mosolyogtam. Aztán átadtam magamat az élvezetnek. Jó alaposan megnéztem a legújabb sarjat, akit Lestat alkotni merészelt, Marius parancsa ellenére. Úgy láttam alkotó elemeidet, mintha ember lennél: a hatalmas lelket, amely nem ismer félelmet, mégis félig-meddig szerelmes a reménytelenségbe, és a testet, amelyet Lestat úgy tett erőssé, hogy majdnem ráment maga is. Jóval több vért adott neked, mint amennyi az átalakuláshoz kellett. Megpróbálta átadni neked bátorságát, eszét, ravaszságát, föl akart vértezni a vérrel. Jó munkát végzett. Erőd sokoldalú és szembeszökő. Királynőnk, Akasa anyánk vére elegyedik benne Lestatéval és régi szeretőmével, Mariuséval. Sőt, ha igaz az, amit mondanak, Lestat talán még Krisztus vérét is itta. Elsőre ennyit láttam rajtad. Kíváncsiságom erősebb volt nálam, mert ha a világot pásztázzuk tudás után, gyakran oly tragédiákat fogunk ki, melyek iszonytatóak. – Mondd el az igazat – kértem. – Mi igaz a Memnoch, a Sátán történetéből? Lestat azt állította, hogy fölment a mennybe, és alászállt a pokolba. Szent Veronika kendőjével tért vissza, amely megőrizte Krisztus arcát! Ezreket térített meg, betegségeket gyógyított, enyhítette a keserűséget, és kiűzte a Sötétség más Gyermekeit a gyilkoshajnalfénybe, hogy kitárt karokkal köszöntsék a napot, mintha valóban Isten tüze lenne. – Igen, mindez megtörtént, és így is írtam le – hajtottad le fejedet udvarias, ám túlzásoktól mentes szerénységgel. – Azt is tudd meg, hogy néhányan közülünk elpusztultak a hévtől. Hamvainkat újsá gok és tudósok gyűjtötték be vizsgálat céljára. Ámultam csendes nyugalmadon. Huszadik századi értelem: adatok fölmérhetetlen tömegét tároló elme, fürge nyelv, a gyorsaság, a szintézis, a valószínűségek tengelye köré szerveződött intellektus, és mindehhez iszonyú élmények, a történelem talán legszörnyűbb háborúi és mészárlásai 

egyetlen pillantást vetni rá. – Hát Lestat? –érdeklődtem. –Ő hol van most? – Megnémult és megbénult – felelted. – New Orleansban fekszik, egy kápolna padlóján. Nem mozdul. Nem beszél. Az anyja eljött hozzá. Ismered Gabrielle-et. A fia tette vámpírrá. – Igen, emlékszem rá. – Lestat még neki sem válaszol. Bármit látott is utazásán a mennyekben és a poklokban, nem tudja, mi az igazság. Dorának is ezt próbálta elmondani. Az után néhány éjszakával került ebbe az állapotba, hogy lejegyeztem a történetét. – Pillantása merev, a teste ruganyos. Különös Pietá voltak, ő és Gabrielle, annak az elhagyott zárdának a kápolnájában. Lestat elméje zárt, vagy ami ennél is rosszabb: üres. Nagyon tetszett a stílusod.Őszintén szólva, erre nem számítottam. – Otthagytam Lestatot, mert nem segíthettem rajta, és nem érhettem el – folytattad. – Azonkívül tudni akarom, vannak-e olyan öregek, akik meg akarnak ölni; úgy kell vándorolnom és bolyonganom, hogy megismerjem annak a világnak a veszedelmeit, amelybe befogadtak. – Nagyon nyílt vagy. Hiányzik belőled minden agyafúrtság. – Épp ellenkezőleg, legféltettebb kincseimet gondosan elrejtem előled. – Csendesen, udvariasan elmosolyodott. – Egészen zavarba hoz a szépséged. Megszoktad? – Meg – mondtam. – És fáraszt. Ezen már túl vagyok. Hadd figyelmeztesselek, vannak öregek, akiket senki sem ismer, vagy ért. Pletykálják, hogy jártál Maharetnél és Mekarénél, akik most a legvénebbek, és ők jelentik a forrást, amelyből fakadunk. Úgy veszem észre, elvonultak tőlünk, az egész világtól, valamilyen titkos helyre, és nincs kedvük a parancsoláshoz. – Nagyon pontosan meghatároztad – dicsértél. – Velük való találkozásom gyönyörű volt, bár rövid. Nem akarnak uralkodni senkin, Maharet pedig, amíg világ a világ, és egyetlen emberi leszármazottja is él a földön ama sok-sok ezrekből, kik tőle erednek, számon semtartható, történelem előtti idők óta – addig se magát, se a nővérét nem pusztítja el, amivel bennünket is elpusztítana. – Igen – mondtam –, ebben hisz Maharet, a Nagy Családban, a nemzedékekben, amelyeket nyomon követ sok-sok ezer év óta. Láttam, amikor összegyűltünk. Nem tekint

gonosznak bennünket, téged, engem vagy Lestatot, hanem természetesnek, mint a tűzhányókat, az erdőtüzeket, vagy a villámot, amely halálra sújtja az embert. – Pontosan – felelted. – Most nincs királynője a kárhozottaknak. Csak egy halhatatlan van, akitől félek, mégpedig Marius, a te szeretőd, mert ő hozta a szigorú törvényt, mielőtt elvált a többiektől, hogy tilos újabb vérivókat teremteni. Mariusnak én nem vagyok főrend. Legalábbis így mondaná, ha angol lenne. Megcsóváltam a fejemet. – Nem tudom elhinni, hogy ártani akarna neked. Nem jött el Lestathoz? Nem jött el, hogy saját szemével lássa a kendőt? Nemmel feleltél mindkét kérdésre. – Akkor hallgass tanácsomra: ha megérzed Marius jelenlétét, beszélj hozzá. Szólítsd meg, ahogy engem szólítottál. Kezdeményezz olyan beszélgetést, amelynek befejezéséhez nem lesz önbizalma. Ismét elmosolyodtál. – Milyen fortélyosan fogalmazol! –Ám nem hiszem, hogy félned kellene tőle. Ha Marius el akart volna tüntetni a föld hátáról, már megtette volna. Nekünk ugyanattól kell félnünk, mint a halandóknak, hogy léteznek a hit és a hatalom eltérő fokozatait képviselő fajtársaink, és mi sohasem tudhatjuk, hol vannak, vagy mit művelnek. Ez az én tanácsom neked. – Olyan jó vagy, hogy ennyi időt szánsz rám – mondtad. Sírni tudtam volna. – Épp ellenkezőleg. Te nem ismered a csendet és magányt, amelyben bolyongok, imádkozz is, hogy ne ismerd meg soha. Most meleget adtál halál nélkül, táplálékot vér nélkül. Örülök, hogy eljöttél. Láttam, hogy a fiatalok szokása szerint fölnézel az égre. – Tudom, most el kell válnunk. Hirtelen felém fordultál. – Találkozzunk holnap este! – mondtad csaknem esdekelve. – Folytatódjék ez a beszélgetés! Eljövök hozzád a kávéházba, hol merengve ülsz éjszakánként. Megtalállak. Beszélgessünk! – Tehát már láttál ott. – Ó, gyakran! – mondtad. – Igen! – Ismét elfordítottad tekintetedet, hogy érzelmeidet palástold. Majd visszatért hozzám sötét szemed. – Pandora, miénk a világ, nem igaz? – súgtad. – Nem tudom, David, de holnap este találkozom veled. Miért nem ott

jöttél hozzám, ahol világosság van és meleg? – Sokkal pimaszabb tolakodás lett volna, ha egy zsúfolt kávéházban zavarom megszentelt magányodat. Az emberek azért járnak kávéházakba, hogy egyedül legyenek, nem igaz? Így valahogy illendőbbnek tűnt. Nem akartam kukkoló lenni, de sok újonchoz hasonlóan, nekem is minden este ennem kell. Véletlenül láttuk meg egymást épp abban a pillanatban. – Ez elbűvölő, David – mondtam. – Nagyon rég volt az, hogy bárkinek is sikerült elbűvölnie. Itt várlak holnap este. Akkor gonosz ötletem támadt. Hozzád léptem és átöleltelek, tudva, hogy benned, újszülöttben, ki halandónak is elmennél, a rettegés legmélyebb húrját szólaltatja meg ősöreg testem hideg keménysége. De te nem hőköltél hátra, és mikor megcsókoltam az arcodat, te is megcsókoltad az enyémet. Most, mikor a kávéházban ülve írok... és talán próbálok többet adni neked e szavakkal, mint amennyit kérsz... azon gondolkozom, mit tettem volna, ha nem csókolsz meg, ha visszatántorodsz, a fiatalokra oly jellemző félelemmel. David, te valóban rejtély vagy. Látod, nem az életemmel kezdtem krónikámat, hanem azzal, amikét éjszakával ezelőtt történt közötted és köztem. Engedd meg ezt nekem, David. Hadd beszéljek rólad és rólam, és akkor talán visszaszerezhetem elveszített életemet. Amikor ma este beléptél a kávéházba, nem nagyon törődtem a noteszekkel. Kettő volt nálad, mindkettő vastag. Finom, ódon illata volt a bőrkötésnek, és miközben letetted őket az asztalra, csupán akkor csíptem el tartózkodó és fegyelmezett elméd villanásában, hogy a noteszeket nekem szánod. Ezt az asztalt választottam a zsúfolt helyiség középpontjában, mintha a halandó szag és tevékenység tengelyében akarnék lenni. Neked ez tetszett. Nem féltél, tökéletesen otthon érezted magadat. Most másik öltönyt viseltél, szédületesen modern szabásút, hozzá nagyon ízléses, mégis óvilágias fésűsgyapjú körgallért. A kávéházban minden nő, és néhány férfi is megfordult arany bőröd, sugárzó szemed után. Mosolyogtál. Olyannak láthattál, mint egy csigát, ahogy elbújok csuklyás köpenyembe, a fél arcomat eltakaró, arany szemüveg mögé, számon egy leheletvékony réteg olcsó rúzzsal, amelynek lilásrózsaszínje azúzódásokra emlékeztet. Nagyon csábos lehettem a kávéház tükrében, és örültem, hogy a szájam nem kell rejtegetni. Az ajkam már majdnem színtelen. Ezzel a rúzzsal mosolyoghattam. Fekete csipkekesztyűmet viseltem, amelyen levágtam az ujjak végét, hogy tapinthassak, és a körmömet bekormoztam, nehogy kristályosan villogjon a kávéházban. Kezemet nyújtottam, és te megcsókoltad. Ebben ismét merészséged és jólneveltséged nyilvánult meg. Majd a legmelegebb mosollyal néztél rám, olyan mosollyal, amelyben, gondolom, előző egyéniséged nyilvánulhatott meg, mert túlságosan is bölcsnek látszottál ily ifjú atlétához képest. Ámultam, mily tökéletes képmássá formáltad magadat. – Nem is tudod, micsoda öröm ez nekem – mondtad –, hogy eljöttél, és engeded, hogy melléd üljek az asztalnál. – Te tetted, hogy akarjam – mondtam. Fölemeltem kezemet, és láttam, miként káprázik szemed körmeimtől, amelyeknek kristályfénye átütött akormon. Feléd nyúltam, arra számítottam, hogy elhúzódsz, ám te átengedted meleg, barna kezedet hideg, fehér ujjaimnak. – Találsz bennem élőt? – kérdeztem. –Ó, igen, feltétlenül. Sugárzó és tökéletes élőt. Kávét rendeltünk, ahogy a halandók elvárták volna, de ők el sem tudják képzelni, mennyire élvezzük az illatot és a meleget, még kavargattuk is kanalunkkal a kis csészében. Piros desszert volt előttem, és természetesen még mindig itt van. Csak azért rendeltem, mert piros – sziruppal leöntött szamóca – és áthatóan édes illatát szeretnék a méhek. Megmosolyogtam hízelgéseidet. Örültem nekik. Játékból gúnyolódtam is fölöttük. Hátradobtam csuklyámat, és megráztam hajamat, hogy csillogjanak a fényben sűrű sötétbarnahullámai. Persze, ez nem jeladás a halandóknak, mint Marius vagy Lestat szőke sörénye. Én csak szeretem a hajamat, szeretem, amikor fátyolként borul vállamra, és tetszett, amilyennek láttam a szemedben. – Valahol mélyen egy asszony van bennem – mondtam. Most leírom magányomban a noteszbe. Ettől szerkezetet kap a közönséges pillanat, és baljós vallomás lesz belőle. David, minél többet írok, annál izgatóbbnak találom az elbeszélés fogalmát, annál jobban hiszek az összefüggések nyomatékában, ami

papíron lehetséges, ha az életben nem is. De megint csak nem tudtam, föl akarom-e venni a tolladat egyáltalán. Beszélgettünk. – Pandora, aki rólad nem tudja, hogy asszony vagy, az bolond – mondtad. – Hogy haragudna Marius, amiért ez örömömre van! – feleltem. – Ó nem. Inkább elkönyvelne egy pontot a maga javára. Elhagytam, egyetlen szó nélkül hagytam el az utolsó alkalommal – ez még azelőtt volt, hogy Lestat kis kiruccanásra indult emberi testben, jóval előbb, semhogy találkozott Memnochhal, a Sátánnal –, elhagytam Mariust, de most azt kívánom, bár feléje nyújthatnám a kezem, bár beszélgethetnék vele úgy, mint most veled! Annyira megdöbbentél, és volt is rá okod, hiszen tudod, hogy számtalan sivár év óta semmi sem ébresztett bennem ehhez fogható szenvedélyt. – Megírnád nekem a történetedet, Pandora? – kérdezted váratlanul. Meghökkentem. – Ezekbe a noteszekbe – mondtad mohón. – Arról az időről, amikor éltél, amikor találkoztatok Mariusszal. Megírnád, mit akarsz Mariustól. De engem elsősorban a te történeted érdekel. Elhűltem. –De miért akarsz tőlem ilyet? Nem válaszoltál. – David, ugye, nem tértél vissza ahhoz az emberi rendhez, a Talamascához, túl sokat tudnak... Fölemelted a kezed. – Nem, és nem is fogok; ha pedig voltak kételyeim, azokat egyszer s mindenkorra tisztáztam Maharet archívumának segítségével. – Beengedett az archívumába, megmutatta a könyveket, amelyeket összegyűjtött a történelem során? – Igen, hát az valami döbbenetes volt... Egy egész raktár, tele agyagtáblákkal, papírusztekercsekkel, pergamennel – olyan kultúrák prózájával és verseivel, amelyekről hitem szerint a világ semmit sem tud. Olyan könyvekkel, amelyek kiestek az időből. Természetesen megtiltotta, hogy eláruljak bármit is, amit olvastam, vagy amiről beszélgettünk. Azt mondta, túl nagy meggondolatlanságra vallana ígybelekontárkodn i a dolgokba, és ő is attól félt, amitől te, nevezetesen, hogy elmehetek a Talamascához, régi halandó barátaimhoz. Nem tettem, és nem teszem. De ez olyan fogadalom, amelyet nagyon könnyű betartanom. – Miért? – Pandora, amikor megláttam azokat a régi írásokat, akkor tudtam, hogy már nem vagyok ember. Tudtam, hogy a történelem, amely feldolgozásra vár, nem az enyém többé. – Körbesétáltattad tekintetedet a kávéházon. – Gondolom, ezerszer hallottad már ezt újonc vámpíroktól. De nézd, én szenvedélyesen hittem benne, hogy a bölcselet és az ész hidat ver számomra, amelyen nyugodtan közlekedhetek a két világ között. Nos, nincsen híd. Leszakadt. Átsütött rajtad a szomorúság, megvillant fiatal szemedben, átütött rugalmas, újszülött húsodon. – Tehát tudod – mondtam. Nem akartam ezeket a szavakat használni, de kijöttek belőlem. –Tudod. – Elnevettem magamat, halkan, keserűen. – Valóban tudom. Akkor tudtam, amikor kezemben tartottam ate császári Rómád okmányait, és más, málladozó, vésett kődarabokat, amelyeket egyszerűen nem tudtam hova tenni. Nem érdekeltek, Pandora! Az érdekel, hogy kik vagyunk, mik vagyunk most. – Döbbenetes! – mondtam. – Fogalmad sincs róla, mennyire csodállak, és mennyire vonzónak találom a habitusodat. – Boldogan hallom – mondtad, majd felém hajoltál. – Azt nem állítom, hogy nem hozzuk magunkkal emberi lelkünket és történelmünket, mert természetesen hozzuk. Armand mesélte valamikor régen, hogy egyszer megkérdezte Lestattól: „Hogyan értsem meg valaha is az emberi fajt?” Mire Lestat azt felelte: „Olvasd el vagy nézd meg Shakespeare összes műveit, és tudni fogsz az emberi fajról mindent, amit egyáltalán tudnod kell.” Armand megtette. Felhabzsolta a költeményeket, végigülteaz előadásokat, megnézte a remek új filmeket Laurence Fishburne-nel, Kenneth Branagh-gal, Leonardo DiCaprióval. Amikor utoljára találkoztam Armanddal, így beszélt iskoláztatásáról: „Lestatnak igaza volt. Nem könyveket adott, hanem utat a megismeréshez. Mintha csak a szívemből jönne, amit ez a Shakespeare nevű ember ír: Holnap és holnap és holnap: tipegve Vánszorog létünk a kimért idő Végső szótagjáig, s tegnapjaink Csak bolondok utilámpása voltak.

A por halálba. Húnyj ki, kurta láng! Az élet csak egy tűnő árny, csak egy Szegény ripacs, aki egy óra hosszat Dúl-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű Meséje, zengő tombolás, de semmi Értelme sincs.

Tovább