Minden évben, karácsony közeledtével a Dobó tér ünnepi ruhába bújik, lámpácskákkal, fenyőfákkal és díszekkel próbál meg karácsonyi hangulatot kelteni az emberekben és azok szívében.
Ehhez hozzátartozik az ajándék, amit nagyáruházakban vásárolnak meg, és már nem maguk készítik azt, sajnos. Gyermekkorukban talán még készítettek, de mára már kinőttek belőle. Ezért áll faházikók sora minden télen a Dobó téren. Áruházak, kisvállalkozók költöznek ki ilyenkor, hogy bevételüket növeljék és vásárlásra ösztönözzenek minket. Van itt késes, kézimunka árus, játékot és könyvet áruló, lehet humoros feliratú pólót és kézzel festett karácsonyi díszeket is felfedezni. A kínálat nagyon vegyes: minden igényt és pénztárcát (többnyire pénztárcát) megpróbál kielégíteni. Áruk sorakoznak állványokon, a házikók falán vállfákon lógnak, vagy az asztalra kitéve kelletik magukat. Az árusok "Mit adhatok?" kérdéssel fordulnak a bámészkodókhoz, majdani vevőt remélve bennük. Egyelőre gyakori válasz a "Köszönöm, csak nézelődök", de az eladók se hagyják magukat. "Meg lehet nézni, föl lehet próbálni" próbálnak költekezésre csábítani.
Forralt bor, mézeskalács, sülthurka illata hívogatja a keresgélésben megéhezett és átfagyott kíváncsiskodókat. Ki tudna ennek ellenállni? Ha valaki nem találna itt kedvére való ajándékot, még mindig betérhet számos nagyáruház műszaki osztályára, ahonnan drága ajándékot hozhat Jézuska a fa alá. Válság ide, vagy oda, még most is nagy sláger a könyv vagy elektronikai cikk, de sokan fizetnek be drága külföldi utakra -halljuk, látjuk a TV-ben- ugyanakkor nagy az érdeklődés az áruházak akciós termékei iránt is.
A vásárlók száma a karácsony előtti napokban megsokszorozódik. Ekkor pánikszerűen vásárolnak azok, akik az utolsó pillanatra hagynak mindent és ilyenkor már semmi sem túl drága számukra. Kipirult arcú szülők vitatkoznak egymással; a Legonak vagy a társasjátéknak örülne-e jobban csemetéjük? Kétségbeesett férjek állnak sorban a női fehérneműknél: "Milyen méretű melltartót is hord a nejem?" Tinédzserek perelnek "őseikkel" a vágyott meglepetés kicsikarásáért. Barátnők célozgatnak finoman egymásnak a ruhás és ékszeres standok, üzletek előtt, és mégis; vannak akik bármit megtesznek egy vagy több szem gyermekük boldogságáért… legfeljebb jövőre szorosabb lesz a nadrágszíj. A TV-ből változatlanul dől a "vegyél fel hitelt, fizetni úgyis ráérsz később típusú, 8 évig nyögöd a kamatot pár tízezer forint miatt, 240-400%-os kamatra, de ne érdekeljen" reklámok tömkelege.
Újra körülnézek. Füles sapkájukat mélyen a homlokukba húzó, borostás férfiak mászkálnak morcosan, mint a téli álmukból felébresztett vézna medvék... Émelyítő karácsonyi dalokat öklendeznek eléd a hangszórók és feneküket riszáló Télapók az üzletek bejáratánál majd' minden utcában. Gyerekek sivítoznak, vattaszakállú Mikulások csilingelnek, pulcsiba bújtatott apró kutyák csaholnak idegesen... Mindebből az orkán erősségű hangzavarból kihallom elhunyt emberismerőseim hangját, mely pillanatok alatt vissz*repít a múltba, a boldog békeidőkbe, vagy a II. világháború utáni évekbe...

Bing Crosby. Frank Sinatra. Elmosolyodok, hiszen mindkettejükre még elég jól emlékszek. Eszembe jutott, mikor Frank meghívott a "Let it snow" című dalának felvételére... Kiszálltam a taxiból, épp a stúdió előtt, de sűrűn hullt a hó és nem vettem észre az előttem elterülő tükörsima jeget. Természetesen nagyot estem. Az emberek közömbösen siettek el mellettem, ki-ki a maga dolgára, még csak rám se néztek, miközben én próbáltam feltápászkodni. Csak egyvalaki állt meg mellettem s mutatta felém segítőkész oldalát.
-Segíthetek, hölgyem? -egy rongyos ruhákba öltözött kisfiú hajolt fölém, gesztenyebarna szemében egy kis félelem csillant, félelem, hogy ez az úrinő még el találja zavarni.
-Igen,kérlek. -Nyújtottam felé a kesztyűs kezem. Nagy nehezen sikerült felsegítenie a földről, el is támogatott a lépcsőig, majd zavartan állt egyik lábáról a másikra.
-Hogy hívják a megmentőmet? -kérdeztem tőle mosolyogva
-James... Ööö... James Brunswick.
-Nos, hát, James Brunswick, engedd meg, hogy megháláljam a kedvességed... –kis kézitáskámba nyúlok a pénztárcámért, de nem találom... A taxiban felejtettem volna?
-Nem kell pénz, nem fogadok el...-hallom közben a vékonyka hangot
-Pedig szívesen adnék, de úgy néz ki, hogy elhagyhattam a pénztárcámat.
Nagyot nevettünk ezen, majd sikerült rábeszélnem, hogy kísérjen fel az 5.-re. Kész labirintus volt az épület, Frank már javában énekelt, mikor benyitottunk az "üvegkalicka" másik felére, ahonnan figyelhettük.....
Nosztalgiázásomat egy durva hang szakította félbe, majd félre is löktek. A történelem  ezúttal is ismételte önmagát, újfent elcsúsztam a jeges macskaköveken. Esés közben sikeresen kirúgtam "támadóm" lábát. Ha nem is országos, de utca szintű felháborodást keltett a jelenet. Az árusok egyik fele az én pártomra, a másik pedig a férfiére állt, aki arrébtaszított. Heves vita alakult ki a két tábor között, mely addig folytatódott, míg az illető hátat fordított a tömegnek s bosszúsan eltűnt egy sikátorban. Már én sem törődtem a dologgal, hagytam hagy meneküljön s legyen otthonában még idegesebb. Utamat tovább folytattam, miközben vettem magamnak egy forralt bort, a Kis-Dobó tér felé sétálva. Megfordultam, figyeltem a továbbra is nyüzsgő teret, az árusokat akik portékáikat kínálják, azokat akik már összepakolnak, az erre-arra csellengőket, azokat akik már sietnek haza, a szaladgáló gyermekeket. Őket nézve befejezem korábban kezdett gondolatmenetem ajándékokról, karácsonyi készülődésről, árusokról... Mi történik, ha valami marad? A véletlenül megmaradt javak megvárják a jövő karácsonyt vagy a januári kiárusításokon találnak gazdára.
Egy biztos: így vagy úgy, de minden fa alá kerül ajándék.