Most nemrég volt egy kis nyugalom az életemben...

Újra sétálhattam a telihold fényében, rejtélyes, falfirkákkal zsúfolt utcák, és fenyegetően hallgató zsákutcák sokaságát róttam. Mint mindig, ha egy kis magányra vágytam... Figyeltem azokat az embereket, akik hozzánk, vámpírokhoz hasonlatosan éjszakai életmódot folytatnak. Az otthontalanokat, akik az üres olajoshordókban gyújtottak tüzet, közelebb húzva magukhoz rozoga bevásárlókocsijukat, amiben minden vagyontárgyuk található. Némelyik, akinek még ezen a hűvös éjszakán is melegebb a szíve, megosztja mellette álló társával aznap összekuprgatott fontokból vásárolt ételét. Továbbmegyek...
Látom a részegen randalírozó fiatalokat, alig múlhattak 16, vagy még kevesebb. Elhaladok mellettük, egyikük nekem esik. Habogva, összesfüggéstelenül próbál bocsánatot kérni, miközben társai majd megszakadnak a nevetéstől. A szemébe nézek, látom a zavarodottság és szégyen keverékét... mintha nem is akart volna igazán ebbe a társaságba tartozni, de valahogy belekerült. Feltámogatom, a díszes kompániából kinyúl egy kéz és megragadja, vissz*rántja a lárma, a pohárcsörömpölés és az érthetetlen zene forgatagába. Sajnálom a fiút, de megyek tovább és reménykedem, hogy túléli ezt az éjszakát. Folytatom az utam, még sötétebb utcák felé, ahova épeszű ember nem teszi be a lábát. Neonfény reklámok, sarkonálló "dolgozó nők", kocsmai és utcai verekedések, gyanús fehér port áruló, még gyanúsabb alakok, szuicid hajlamok mindenfelé. Lehet, hogy beteg vagyok, de furcsamód vonz valamiért ez a fajta emberi világ. Olyan sötét, olyan gátlástalan, olyan.... önmagát ismétlő. Évszázadokkal ezelőtt is, pont ugyanígy viselkedtek, sohase voltak jobbak és nem is lesznek. Higgyétek el nekem. Ennél már csak mélyebbre süllyedhetnek és én még azt is látni fogom. Tovább sétálok, néhány flitteres felsős nő utánamint, sőt, fütyül... mosolyogva visszaintek én is... Végre kiérek ebből a romlott, miniatürizált világból, egy nyugodt, csendes, békés utcába.
Merő ellentét, de pont ezért ez jobban tetszik, mint az előző. Sokkal. Itt lassabban is sétálok, kiélvezem a csendet, ami körbevesz. Ritkán van benne részem. Leülök az egyik kertvárosi hangulatot árasztó ház elé, figyelem, ahogy egy sün mászkál az út közepén, éjjeli portyára indulva. Közelebb vonulok hozzá, és lefekszek mellé a földre. Megáll előttem, fekete gombszemével rámtekint és ezen kisállatoktól szokatlan módon közelebb jön és megszaglászik engem.
-Háát, kispajtás, hiába hasonlóak vagyunk... Te is éjszaka vagy aktív, én is.-megsimogatnám, de aztán eszembejut, hogy nem kéne. Szúrós kis barátomat tovább hagyom vadászni. Mihelyst feltápászkodok, megrökönyödök. Fehér pelyhek hullanak az égből, azt hittem hó, de mikor kinyújtottam a kezem, hogy megbizonyosodjak róla, kellemesen csalódnom kellett. "Csak" pitypang és valami más fa vagy növény termése keveredik a langyos szellőben. Gyönyörködök benne, mert hihetetlen, de 131 év alatt nem volt benne részem. Határozottan tetszik, megpróbálok néhányat elkapni, ahogy a hókirstályokkal szoktam. Mosolygok, mosolyogva indulok tovább. Jó ez az ellentét, amiben nagy ritkán részem szokott lenni... Megnyugtat.

Tulajdonképpen, nem is olyan rossz világ ez, ha néha ki tud szakadni belőle az ember...

 Rég jelentkeztem már...

Nincs olyan sok minden amiről írhatnék... Halhatatlan életem folyik tovább a maga medrében, meg nem állva. Halandó életek születnek és múlnak el körülöttem. Costel továbbra is fölényes minden vámpírral, aki nem tiszta vérű; így valamilyen szinten velem is. Sven változatlanul nem került elő a születésnapom óta. Aggódok érte. Crestor és Raghnall egymásra talált, szerelmük gyümölcse épp érőben van. Alinról még mindig nemtudok semmit, és a kedvenc vámpírvadászom pedig még a nyomomban van. Hmmm... Kapcsolatunk új szintre fejlődött. Már beszélgetünk is egymással. Múlthéten történt....

Majdnem elkapott, de hosszas küzdelmek és súlyos sebesülések árán sikerült elmenekülnöm, majd épp mikor a kijárat felé surrantam, elémtoppan újra. Hosszú bőrkabátja lengett a késő esti órákban, közben ő is sebekből vérzett. Én ejtettem őket rajta.
-Sosem unod meg?-kérdezte tőlem.
-És te?
-Nekem ez a feladatom.
-De miért pont én? Ártottam én NEKED valaha is valamit? Tudtommal nem.
-Az lehet, de utálom a fajtádat...
-Miért?-félrebillentettem a fejem, úgy kérdeztem, szavába vágva.
-Legyen csak az én dolgom.-Mindeközben próbálta előcsalogatni a hátán lévő rejtett zsebből a fegyverét... Valóban azt hitte, hogy nem veszem észre? Mielőtt előránthatta volna, cselekedtem. Az egész villámgyorsan történt, üvöltött a fájdalomtól; ettől nyertem időt. Megmenekültem. Eddig. Már csak azt kellett megoldanom, hogy ne találjon rám... Kirontott a gyárból, a nyomomban volt, most dühödtebben mint valaha. Véres balját a melléhez szorította, másik kezével lefűrészelt csövű puskáját töltötte újra, sután, és rám célzott. Mellément. Tüntetést vettem észre párszáz méterrel magam előtt, ez a lehető legjobb alkalom volt a felszívódásra. Tudtam, hogy ártatlan emberek közé sose lőne. Nem is tette. Csalódásának hangot is adott, egy vadállatias üvöltés formájában.
Megmenekültem. Ezúttal. De a következő alkalommal? Inkább nem gondoltam rá, még hosszú út állt előttem és hajnalhasadás előtt haza kellett jutnom kastélyom mélyére... 

 Tegnap este találkoztam egy lánnyal. Pedig vadászni indultam.

Egy padon ült, magában, éppen zenét hallgatott. Egyből észrevettem, pedig egyáltalán nem volt feltűnő jelenség. Sőt inkább szürke kisegér, és mégis... Talán pont azzal volt feltűnő, hogy nem volt feltűnő. Úgy döntöttem leülök mellé és beszédbe elegyedek vele. Stellának hívják, 19, épp most fog végezni a középsulival. Még nem tudja mit kezdjen az életével, kétségbe van esve. Ami igazán érdekli az a zene; gitározni tanul valamint bármit meghallgat, ami tetszik neki. MP3-án az orosz klasszikusoktól kezdve, a legelvontabb metalig minden megtalálható.... nekem pusztán már csak emiatt is szimpatikus. Utálok egy stílusnál leragadni. És a fotózás: ezekből sajnos nem tud megélni, Ő is tudja. Alapjába véve aranyos, kedves, kis csendes lány... éppen olyan, akit kipécéznek maguknak az osztálytársai, "különc" de talán inkább normális, sőt EMBERI viselkedése miatt.
Többet akartam megtudni róla, ezért meghívtam egy italra, a Lyukas Hordóba. Szerencsémre ismerem a csapost, így nem akadékoskodott... Érdekes lány. Normális- igazi ritkaság ebben az elkorcsosult világban. Kár lenne érte, higgyétek el nekem. Kétségbeesett, nyugtalan, szorongó lélek mostanában, még talán a halált is vágyja- éppen vámpír vacsorának való.
Először még nehezen beszélt, de a 2. pohárka már megoldotta a nyelvét. 131 év távlatából én már nem látom akkorának a gondját, de Ő még annak érzi. Szegény, még nem tudja, hogy túl fog ezen is jutni, csak egy kis erő kell, bátorság. Fájdalmasan nézett rám, nem mondott semmit, de a szemei beszéltek. Sokszor mondhatták már ezt neki közel 8 hónap alatt. Kérdeztem, hogy a családjával hogy áll? Még fájdalmasabb pillantás és egy legyintés volt a válasz, majd csöndesen a hamutartót kezdte nézni. Nehezen nyílt meg. Amint megtudtam; a testvére kollégista Oxfordban, az ország egyik lehető legjobb egyetemén. Az édesanyja látástól vakulásig dolgozik, hogy mindkettejük tandíját előteremtse. Barátai, akikben megbízik összesen 2-3 db van, de a lehető legtávolabb élnek tőle, Anglia másik végén. Fél az emberektől. Nem akarja, hogy elfogadják, az is megfelelne neki, ha észre sem veszik. Egyedül van.
Néztem ahogy sután szájához emeli a poharát, láttam a csuklóján és a kezén a sebeket. Valami furcsa lengte körül... mintha lenne a tárasaságában valaki olyan is, aki nem látható. Aki ráakaszkodott volna és nem engedné. Segítség kéne neki-gondoltam. Mondta, hogyha lenne kocsija és tudna vezetni, már rég nem láttam volna a környéken. Én eddig se láttam, csak párszor, akkor is éppen a bánat áradt belőle, rohant, menekülni akart, az erdő felé. Kérdeztem, hogy segítsek-e neki? Nem hallotta, gondolatban éppen máshol járt, háromszor kellett feltennem a kérdést, mire összerezzenve válaszolt. Nem beszélt összefüggően, csapongtak a gondolatai, a kedve is hullámzott, sálját hol szorosabbra húzta hűvösre panaszkodva, hol levette nyakából. Sebek itt is. Zúzódás. Nem kérdeztem már semmit... Haza kellett mennie.

Mikor elbúcsúztunk, elgondolkodtam. Eltűnődtem, vajon holnap is ugyanazon a padon fogom-e látni, Lordit hallgatva, mint ma, vagy pedig egészen máshol lesz? Az erdő mélyén? Egy aluljáróban? Vagy egy templomban keres menedéket? Vagy...? Megráztam a fejem, nem... az nem lehet... egy ilyen értékes, tiszta embert mindenképpen meg kell menteni, nagyon kevés van belőlük, nem szabad hagyni, hogy eltűnjenek... Kell valaki melléjük, aki kíséri őket az útjukon, egy támasz. Egy mankó, amiből szintén alig találni a Földön. Szerencsés az, aki talál ilyet...

 Alig 2 óra 23 perce ért véget 2008, és ugyancsak 2 óra 23-24 perce el is kezdődött 2009... Boldog új évet.

Hogy Én mit várok ettől az évtől? Nem sokat. 1933 óta nem sokat várok az Új Évektől, egyik olyan, mint a másik; csak megy, rohan, és nem is néz vissza, van akiket otthagy, le is körözi őket... Csak rohan, és az emberek többnyire észre se veszik a múlását, csak mikor már késő. Ami azt illeti a hangos ünneplést sosem kedveltem igazán, főleg nem azokat, amik most jellemzőek; az újévezredes, kiabálós, petárdadobálós összejöveteleket. Inkább szeretek szűkebb körben ünnepelni, vagy nem ünnepelni. Hiszen nem jelent nekem semmit, ahogy azt már korábban le is szögeztem, csak egy újabb elvágatlan szálat életem amúgy se rövid fonalán...
Jelenleg egyedül ülök egy szobában, egy laptop kéken villódzó monitora előtt, miközben valami régi-régi dalt hallgatok. Alapjába véve tetszik. Hogy tartózkodik-e más is a kastélyban rajtam kívül? James, a Rocky Horror Picture Show című filmet nézi az inasok szállásán. Bepillantottam hozzá, ahogy elhaladtam a konyha felé, egy kis innivalót keresve. Nézi... Csukott szemekkel; de ő már csak ilyen különleges: tűnődök magamban mosolyogva. Gondolataim ide-oda csaponganak, szokás szerint. Elgondolkozva haladok tovább a terem felé, ahol eddig voltam. Kipillantottam ablakomon, a havas sövényeket figyeltem; mozgást láttam. Egy kóbormacska: pont olyan, mint amelyet az egyik legutolsó szilveszteri bálomon láttam. Újra a múltba repített jelenléte....

1921-ben jártunk, Georgia-ban; valahol Savannah-tól nem messze, egy úri birtokon. Természetesen az év legutolsó és egyben a következő év legelső hajnalát ünnepeltük. Fülledt bálterem, sikoltó jazz, egymáshoz simuló, táncoló párok, tollból készült álarcok, pezsgő, néger felszolgáló lányok, csillogás, egyszóval "nagyüzemi" fényűzés, amerre csak pillantasz... A lehető legtávolabbi sarokban gubbasztottam a táncoló tömegtől, nem tetszett nekem ez a felhajtás... Próbáltam ruhámat igazgatni, Mesterem már megint a lehető legkényelmetlenebb estélyit választotta ki nekem... tovább folytattam a szitkozódást magamban, miközben szememmel kutatom a táncolók közt. Biztos újra kiválasztott magának egy aranyifjút, szokás szerint valaki olyat, akiből sugárzik a gőg, s elvonszolta valami sötétebb helyre, miután mesélt neki a "Vad Afrikáról" vagy a "Misztikus Keletről". Mindig azt csinálja, ha valamelyik fiatalabb, vagy magát fiatalabbnak érző férfi érdeklődését akarja felcsigázni. Igazából nem is tudom, sőt nem is értem, hogy miért érdeklik őt…
-Szabad, egy táncra, kisasszony?
Összerezzenek. Nem vártam, hogy bárki is megszólítana, pont akkor, amikor egy gondolat közepén járok... Hiszen egy sarokban ülök, távol mindenkitől. Mégis ki jönne ide hozzám? Rápillantok a hang tulajdonosára, lehetetlenül kék szempár néz rám kérdőn, ugyanakkor reménykedve is.
-Szabad egy táncra? -ismétli meg a kérdést, a szempárhoz tartozó, 25-30 körüli, szőkésbarna, szimpatikus férfi.
-Persze, persze... –válaszolok gyorsan. Felém nyújtja a kezét, elfogadom. Bevezet egyenesen a tánctér közepére s egy keringőbe kezdtünk... Megszűnt körülöttünk minden, csak mi voltunk és a zene... Egy forgatásnál megpillantottam Mesterem, ahogy elégedetten dörzsöli állát, és kárörvendően mosolyog. Nem hagy nyugodni. A tánc befejeztével megköszönöm partnerem kedvességét s tapsvihar közepette próbálok annyira meghajolni, amennyire ruhám engedi. Mester felé fordultam, hozzá akartam menni, de feltartottak. Rózsaszálakat próbáltak kezembe nyomni, újabb táncra akartak felkérni, néhányan hajamat is megsimították. Minél hamarabb ki akartam törni a tömegből, de csak nehezen ment; sokan akartak még gratulálni nekem. Végül sikerült elszakadnom tőlük.
-Mi ez a mosoly? –mindig idegesített, ha így nézett rám.
-Semmi, semmi... Tudtad, hogy az egyik legnagyobb ültetvényes fiát szemelted ki?
-Ezt hogy érted?
-Ööö... elnézést, elrabolhatom a hölgyet pár percre? -a táncpartnerem volt az.
-Természetesen. -Hajolt meg Tanítóm, ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni azt a nekem címzett mosolyt, amit még felvillantott. Dühített. Közben észre sem vettem, de kísérőm feladta rám kabátom, és kivezetett a szabad ég és a telihold alá.
-Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzak. Nagyon neveletlen voltam, még ezt sem tettem meg tánc előtt, a nevem: Bartholomew E. Davis... Talán apám révén már hallhatott rólam...
-Igen. Az egyik legnagyobb ültetvényes dinasztia...
-Ahogy az Önöké a 2. legnagyobb.
-Jaj, ugyan már. Ne foglalkozzunk most ezen az estén ilyenekkel.  –szerénységem csak álca volt… Próbáltam leküzdeni az ösztönt, mely kitörni készült belőlem. Újdonsült ismerősöm nem vett észre semmit a belső harcból, csak a nyugodt, kissé szégyenlős lányt látta, aki nem meri ráemelni tekintetét.
-Valóban igaza van. Ne beszéljünk most se politikáról, se kereskedelemről. Inkább fordítsuk tekintetünk a csillagok felé. –Közelebb húzódott mellém, s úgy mutatott fel az ég felé. Mikor leeresztette karját, kezét szinte észrevétlenül csúsztatta le derekamig, s magához húzott. Gyengéden maga felé fordított, s úgy nézett szemembe.
-De egyik égen fellelhető csillag sem vetekedhet ezeknek a szemeknek a szépségével. –A szégyenlős ifjú hölgy maszkja, most azt követelte meg tőlem, hogy lehajtsam fejem, s félénken elmosolyodjak. Gyengéden felemelte államnál fogva s lassan, lágy csókot nyomott ajkaimra, melyet viszonoztam.
Sajnos Bartholomew elkövette azt a súlyos hibát, hogy egyedül, velem jött ki a sötétbe és a nyakát nem fedte el... több, szenvedélyesebb csók csattant, szorosabban vont magához, többet akart, többet akartam Én is.... már nem tudtam uralkodni magamon, a ragadozó mely ez idáig szunnyadt bennem, felszínre tört és enni akart. Már nem voltam a magam ura, nem tudtam, mit cselekszek.
A következő mire emlékszek, hogy a földön térdelek, ajkaim a fiatal férfi még mindig vérző nyakán. Teste már hideg volt, s vére is lassan kezdett megdermedni a hűvös időben.  Fölöttem Mesterem állt, indulásra készen, gúnyos mosollyal nézett le rám, várakozva. Felkeltem, megpróbáltam leporolni térdnél átázott ruhámat, s szótlanul mellészegődtem. Kisétáltunk a kocsifeljáróra várva, hogy jöjjön értünk sofőrünk. Nem szólt egy szót sem, de tudtam, hogy mire gondol...