Magyarország; Eger... Néha el szoktam ide is látogatni, felidézni a régi szép emlékeket, új barátságokat kötni, ápolni a régieket, tapasztalatokat szerezni, emlékezni elhunyt emberismerőseimre, szétnézni a piacokon, illetve előkarácsonyozni.

 Hiába indultunk el a birtokról Svennel időben, valahogy sikerült elkésnünk. Épp akkor értünk a St. Ives-i galéria elé, mikor a megnyitó beszéd véget ért. Gyorsan lesiettünk az alagsorba, ahol az ideiglenes tárlat helyet kapott, benyitottunk az ajtón, ahol meglepő látvány fogadott minket. A teremben mindenki a legjobb hófehér ruhájában álldogált, csak mi ketten voltunk feketében kísérőmmel. Némán álltunk szemben a tömeggel, mint két fekete bárány, melyet épp kivetni készül magukból a nyáj. Senki sem szólt semmit, úgy tűnt mindenki meglepődött. Először én tértem magamhoz a szótlan döbbenetből s gyorsan megnéztem a bejárat mellett álló plakátot. "Fehéren-feketén" fotókiállítás. December 12-től, március 16-ig. Pedig erre jöttünk.
-Elnézést, láthatnám a meghívójukat? -törte meg a csendet az illető, aki a színpadon szónokolt előzőleg.
-Persze, hogyne...hogyne. -kapott észbe félviking kísérőm. Zsebeiben lázasan kutakodott, majd előhúzott 2 borítékot s odanyújtotta annak a vállalkozó szelleműnek, aki meg mert minket közelíteni.
-Senki sem említette Önöknek a kötelező viseletünket? -kérdezte közben a színpadon álló férfi.
-Sajnos elfelejtette Peter Wahrman, mikor átadta a meghívókat.
-Peter Wahrman?
-Igen, ő.
Miközben a küldönc sietősen visszabotorkált a színpadon magasodó férfihoz, újra beszédbe elegyedtem Svennel.
-Nekem most egy vers jutott az eszembe.
-Igen? Miről szól?
-Egy fekete párról, ahogy belépve a terembe magukkal hozzák hideg szelet, és ezzel együtt arra késztetik a bálozókat, hogy szétrebbenjenek.
-Hmm... Találó. Csak ez most nem bál.
-Valóban.... Honnan ismered Wahrman-t?
-Már vártam a kérdést. -elmosolyodott.- Apám egyik régi iskolatársa, gyerekkori jóbarátok voltak. Aztán a szél másfelé sodorta mindkettőjüket, tartották ugyan a kapcsolatot, de aztán az is megszakadt. Pár hete futottak össze újra, a Piccadillyn... –elgondolkozva hallgattam a lelkes kiselőadást, amit helyben rögtönözött nekem, s mikor végzett, ugyanolyan elgondolkozva sétáltam a hozzám legközelebb eső képhez, nem törődve a rosszalló tekintetekkel. Egy idegen férfi kezdett el lassan követni, ahogy képről képre jártam, végül utolért. Nem törődve vele egy újabb képet szemléltem meg közelebbről.
-Nos, mi a véleménye róla?
-Avant-garde. Lázító. Nem egészen emlékeztet arra a fotókiállításra, ahol legutoljára jártam.
-A legutóbbi kritikában pont ugyanezt írták a "Bon apétite" című sorozatomról. Kegyed ugye még véletlenül sem műkritikus?- rekedten lógott a kérdés a levegőben, válaszra várva.
-Nem vagyok az. Csak szeretek nézelődni, kérdezni és minél jobb válaszokat kapni. –rápillantottam a mögöttem álló férfi arcára. Komoly vonások, őszbe forduló szőke haj és égszínkék szemek szegződtek rám, elégedett mosollyal. Felém nyújtotta kezét, s bemutatkozott.
-Peter Wahrman. –kézfogás helyett, azonban kézcsókot adott, úgy nézett fel rám mosolyogva. –S Ön?
-Ő Maggie De Ville. –szólt közbe hirtelen Sven, s közénkfurakodott.
-Sven! Nem látod, hogy én beszélgetek a hölggyel? –szólt rá kísérőmre új beszélgetőtársam.
-Oh, bocsánat…. Akkor én már nem is zavarok tovább. –zavartan s sértődötten félrehúzódott, úgy pislogott felénk.
-Nos, most hogy kicsit egyedül maradtunk… Melyik művem tetszik a legjobban? –válasz helyett csak megragadtam ingujját és vonszolni kezdtem a legtávolabbi sarok felé, ahol a legkisebb, egyben mindmáig legismeretlenebb fotó volt látható. A kép egy forgalmas utcát ábrázolt. Mindenki ment a saját dolgára, rohant, nem törődött semmi mással, csak egyvalaki állt magányosan a tömeg közepén. Egy kislány, rongyos ruhában. Segélykérően nézett körül, jobb karját bénán szorította magához: el volt törve. Rengeteg arc, mind közömbös. Koldult, de senki sem foglalkozott vele. Maga a fotó életlen, elmosódott volt, mégis megkapó.
-Ez? Szakemberek azt mondják, ez a legsilányabb képem, máig nem értik, hogy miért cipelem el minden kiállításomra?
-Én nem vagyok szakember, csak amatőr műkedvelő.
-Mégis miért tetszik?
Csak egy arcra mutattam a képen. Egy idős, jólöltözött úrihölgy, a padon ül, alig látni az előtte elhaladóktól. A kislány felé néz és sír. A fotóművész halványan elmosolyodott, gondolkozva nézett rám, s elismerősen megszólalt.
-Senki sem szokta észrevenni. Eddig maga volt a legelső. Gratulálok. Gondolkozott már azon, hogy vajon milyen történet állhat kettejük mögött?
-Rengetegszer... Annyi minden eszembe jutott már...
És eszembe is jutott azon az éjszakán is, mikor szert tettem egy új barátra, egyben vitapartnerre akivel szintén órákon keresztül tudok filozofálni egy pohár bor, s rengeteg téma mellett.

Szóval, születésnapod van? Gratulálok. Hmmm... Emlékszem, mikor Én lettem 21. Kérlek ülj most le mellém, s figyelj rám. Elmesélem.
1899, január éjszakája volt. 25.-e. Párizs. Éjfélt ütött az óra, amikor álmosan kimásztam koporsómból, kislányosan dörgölve szemem. A balomon fekvő koporsóra pillantottam. Nem láttam benne Tanítómat, úgyhogy kiléptem az erkélyre. Lágy szellő fújdogált, csípte az arcomat hűvössége, közben a holdfény is csiklandozott; mindig is élveztem ezt a fajta fényt... Olyan simogató, olyan lágy... Lenéztem az éjjeli Párizsra: félelmetes, ahogy a zsákutcákba nem lehetett belátni és csak néhány kósza, görnyedt vagy dülöngélő árnyat sodort tova a szél. Megborzongtam. Neszt hallottam a hátam mögött, fordultam volna, de ekkor befogták a szemem, s valaki magához szorított. Kétségbeesve próbáltam kitörni, de egy kellemes férfihang kezdett duruzsolni a fülembe:
-Nyugodj meg gyermekem. Nem kell megijedni.- s elengedtek; Costel volt az, a Mesterem. Kissé remegve próbáltam nyugalmam visszanyerni. Szemeim rosszallóan végigfuttattam rajta, mikor megláttam, hogy rejteget valamit háta mögött.
-Mi az? -nyújtogattam nyakam, de Ő nem engedtette láttatni.
-Milyen nap van ma? –kérdezte tőlem hirtelen
-Nem válaszoltál nekem.
-Ugyan már, gyermek. Mégis milyen nap van ma?
-Péntek?
-Úgy értem hanyadika?
-25?
-És az milyen nap?
-Azonkívül, hogy péntek és 25.-e? Fogalmam si...-vallanám be őszintén, de hirtelen eszembe jut valami.
-Te jó ég, születésnapom van?
-Bizony, bizony -előhúzta háta mögül a kis csomagot s átadta nekem. Kíváncsian bontogattam az egyszerű, fekete selyembe bugyolált valamit, majd elakadt a lélegzetem, mikor megláttam... Szinte nem is jutottam szóhoz, elkerekedett szemmel vizslattam a csillogó nyakláncot, és a hozzá illő fülbevalókat. Hihetetlenül szép függők, olyanok, mint 2 fém esőcsepp, bennük egy vörös szem, mely mindent lát a környezetéből. A nyaklánc nemkülönben.
-Boldog születésnapot, tanítványom. Megérdemled, hiszen gyorsan tanulsz, s nem mellesleg ettől a naptól már nagykorú vagy. Egy fiatal, érett nő.
Nem figyeltem rá, gyorsan fel akartam próbálni az ékszereket. A szobában álló, egyetlen, hatalmas tükörhöz léptem, felvettem a fülbevalókat, s nyakamhoz igazítottam a láncos függőt.
-Meglepően segítőkésznek bizonyulsz ma este. -mondtam Mesteremnek, mikor nyakamról félrefújta hajam, segítve összekapcsolni a láncot.
-Hiszen különleges este ez... s most menjünk, ünnepeljünk! Álarcosbál?
Válaszra se várva a kezembe nyomott még egy, sokkal nagyobb csomagot. Lefektettem az üres koporsó tetejére, s kibontva egy ruha volt kezemben, hasonló ahhoz, mely egyszer Édesanyámon volt, mikor megörökíteni jöttek családunkat, egy festményen. A spanyolfal mögé húzódva felöltöttem magamra, s mikor újra belépett Costel, egy-egy álarc volt a kezében: egy, mely Ördögöt és egy Macskát formázó. Kikísért az időközben megérkezett kocsihoz, besegített, majd elindultunk a közeli kastélyban megrendezett bálba, magunkra öltve nemcsak a legszebb ruhánkat és utazóköpenyünket, hanem a kitalált életünket és személyiségünket is.

Megint esik, mint mindig Angliának ezen a részén. Unatkozok. Kiszemeltem magamnak két esőcseppet, azokat figyeltem az ólomüveg ablakokon keresztül. Vajon melyikük ér le előbb, hogy aztán végleg el is tűnjön? Egyes csepp, vagy kettes csepp?
Costelre várok. Még 15 perce van, hogy ideérjen. Gondolom szokás szerint hirtelen fog betoppani, hangtalanul, pont a legnagyobb villámlás közben. Mindig is szeretett hatásos lenni, de engem már ennyi évtized, évszázad után már nem nagyon tud meghatni. Pedig a Mesterem, szinte mindent amit tudok, Neki köszönhetek. Egész biztosan neki köszönhetem? Unottan a hátamra fordulok fektemből a kanapén, szemem egy életnegyságú festményre téved a kandalló fölött, ahol meleg tűz lobog. Akire először pillantok: egy férfi. Magas, kissé kemény arcvonásokkal ugyan, de nevet; valószínűtlenül szürke szeme pedig egyenesen hahotázik! Hollófekete haja deresedni kezd. Jobbján a világ legszebb asszonya áll, akit valaha is láttam... Gyönyörű bíborvörös ruhát visel, hosszú sötétbarna hajú, kissé sápadt, félénken mosolyog. Beteg volt aznap... Egy kislány áll kettejük előtt, hullámos haját piros szalaggal kötötte fel. Pajkosan mosolyog fel Édesanyjára, látszik rajta, hogy bármilyen csínyre kapható, akár azonnal is. Biztosan az jár a fejében, hogy mit fog szólni Édesapja, ha meglátja hogy eltűnt pecsétgyűrűje legújabb trófeája agancsán díszeleg. Tovább fürkészem a képet, rég elfeldett részleteket keresek. Horzsolás a kislány kezén; pár perccel ezelőtt szedték le a hatalmas tölgyfáról... Meleg tekintet, ahogy a két szülő előttük lévő gyermekére néz. A színben tökéletesen elütő virágfüzér, mit a leányzó fűzött Anyukájának: rikító sárga és halovány lila... Édesapja, az asszonyra nevet... A háttérben egyszínű drapéria, rajta a De Ville család címerével... Tökéletesen elkapott pillanatok. A kor legjobb festője volt az alkotója.
Újra az ablak felé pillantok, kiszemelt két cseppem, már rég eltűnt, éppen villámlott. A tekintetem az ablakról végigsiklik az óriási "nappalin", egy hatalmas ingaórán állapodik meg végül: 5 perc és itt kell lennie. Felállok, eindulok a tűz felé, rakni rá pár hasábnyi fát. Félúton megállok a laptopom mellett: 5 új üzenetem érkezett. Célomról megfeledkezve, kiváncsian ülök le elé. 1 üzenet Crestortól.
"Lekopott rólad a Vadász. Kihűlt a nyomod. Oltári nagy szerencséd van."-írta. Megkönnyebbültem, azonnal válaszoltam is; legyen résen és ne merjen átverni. 4 pedig Sventől: egy teljesen átlagos, egy meghívó az új kiállításra, mely nemsokára Londonban fog nyílni, a többiben szokás szerint zagyvál egy kicsit...
Villámlik. Hatalmas dörgés. Nem számítottam rá, összerezzenek. Szemem sarkából egy árnyat veszek észre, felém mozog, fel sem pillantva csak ennyit vetek oda neki.
-Késtél, ázott veréb.
-Miért mindig a verébbel jösz?-morgott látogatóm.
-Mert így arra hasonlítasz.
Costel kibontakozott a félhomályból, s felém tartott. Felpillantottam rá: tökéletesen elázott, hosszú szövetkabátjából csurog a víz. Rezzenéstelen arccal rám nézett, s kérdezett.
-A vámpírvadász?
-Leráztam. Kihűlt a nyomom, szerencsém volt. Nem kell aggódni. Tényleg nem.
-Van fogalmad róla, mekkora őrültséget csináltál? Tényleg azt hiszed, hogy...
-Azt ne mondd nekem, hogy Te még sohasem hergeltél fel vadászokat korábban, ne mondd nekem, mert nem hiszem el!-vágok türelmetlenül szavába. Tudom öreg hiba, de rosszkor talált most rám a fejmosásával. Folytatom.
-És különben is; Én nem hergeltem fel senkit, Ő talált meg.
-Feltűnősködtél?!-hitetlenkedik.
-Én nem! Szerinted vagyok olyan felelőten, hogy ilyeneket csináljak, mikor azt is tudom, hogy az életem függhet tőle?! Rejtőzködtem, ahogy tanítottad.
-Egész biztos?!-kérdezi bizalmatlanul.
-Igen.
-Akkor valószínű profi vadásszal állunk szemben. Nem tudjuk ki?
-Még nem. Még...
-Crestor?
-Igen... De ne félj, nem bízok benne. Van biztosítékom, tudja, hogy vigyáznia kell magára, különben baj lesz.-mondom gyorsan, mielőtt még megszólalna.
-Helyes...helyes... Jó.-gondolkozik, majd hirtelen témát vált. - Éhes vagy?
-Nagyon.
-Akkor gyere, megyünk.-indulna az ajtó felé, de hirtelen megtorpan, visszafordulva egy fanyar félmosoly kíséretében kérdez: -Nincs valami száraz férfiruhád?
-Akad. -Adtam neki pár száraz ruhadarabot, Jamesnek meg szóltam, hogy kerítsen valahonnan egy másik szövetkabátot. Hihetetlen, de olyan rövid idő alatt szerzett, hogy komolyan el kell gondolkoznom a béremelésén. Kilépünk az ajtón, már alig csepergett valami. A hold is előbújt a sötét felhők rejtekéből; egy pillantra megálltam fürdeni a fényében. Továbbindultam, követve a Mesterem. Nagyon régóta nem szólítottam már így. Valószínűleg már nem is fogom, de ki tudja, hogy mit hoz még a jövő?
-Remélem felkészült kiskegyed a mai estére, ugyanis hihetetlen kalandban lesz részünk. Holdfény, város, kihalt utcák, tömött szórakozóhelyek, party drog, techno zene, pezsgés, hullámokban támadó fojtogató füst, késelés, sziréna, rendőrautó, lehulló gyöngyszemek, élet.-Mélyen meghajol, kinyitja a kocsiajtót, betessékel.
Felberreg a motor, végre elindulunk az éjszakába, azzal a kis türelmetlenséggel, vagy inkább szorongással ami mindig eltölt, ha ketten "vadászunk"... Sosem tudhatom, hogy mikor talál valami kivetnivalót a módszeremben.