Újabb esős, unalmas este... Régóta már csak a hóesést várom, azt sokkal jobban kedvelem. Imádok olyankor sétálni a birtokhoz tartozó erdőben, sokszínű lakóival bármikor összefuthatok. Idén februárban is találkoztam őzzel, rókával...
Gondolataimból egy ágyúdörrenés szakít ki, legalábbis először annak hittem az egek morajlását. Megrázom a fejem, próbálom kirázni belőle az emlékeket, gondolatokat, de nem sikerül. Körülnézek a hálószobámban, egy biztos pontot próbálok keresni, amibe elmém kapaszkodhat. A laptopom képernyője. Üzenetem érkezett, de mikor? Gyorsan felkaptam magamra valamit, s megnéztem. Sven. Délben küldte. Újra megérdeklődte, hogy elmegyek-e vele a legújabb kiállításra, St. Ives-ba. Este 6-kor meglátogat. A faliórámra pillantok, pont 6 óra hallom is a csengőt, majd azt, hogy James megindul, csak úgy kopognak az öreg léptei, még mindig fiatalosan, katonásan. Kirohanok, de már későn, komornyikom kinyitotta a nehéz tölgyfaajtókat, féloldalazva betolakszik rajta egy hatalmas fekete esernyő, majd a vele szinte teljesen egybenőtt felsőtest. Először csak széles vállakat látok, majd végre kihúzza magát a tulajdonosa felnézve a lépcső tetejére. Megindulok lefelé, ám az utolsó lépcsőfokoknál valamiben megbotolhattam, és hatalmasat bucskáztam előre, mint még soha 130 év alatt.
-Úristen… jól vagy, Meg? -hajolt fölém Sven aggódva, szemembe és arcomba csepegtetve a kinti időjárás végtermékét.
-Ebből a szögből pont úgy nézel ki, mint egy ázott varjú. -nyögtem végül magamhoz térve.
-Hála az égnek, nincs bajod.
-Biztosan? -kérdte gondterhelt arccal kedvenc inasom.
-Biztosan. -nyugtattuk meg Svennel egyszerre.
-S most segíts fel, kérlek.- Pillantottam fel fekete hajú látogatómra. Segített, közben újabb adagot kaptam bőségesen az áldásból, mellyel előzőleg őt ajándékozták meg az égiek.
-Na, megkaptad az e-mailem?
-Persze. Pár perccel ezelőtt..
-Akkor el se jössz?
-De, de elmegyek... mindenképp. Most, ha megbocsátasz, akkor felmegyek átöltözni.
-Arra van még körülbelül másfél órád. Úgysem lesz elég...-tette hozzá rosszmájúan.
Megjegyzését elengedtem a fülem mellett, inkább felfelé siettem szobámba. Ám félúton eszembejutott valami.

-Sven, mondd csak...mennyire kell elegánsnak lenni? Milyen kiállításra is megyünk?
-Egyszerre, csak egy kérdést. Egyébként nem kell nagyon.
-És Te? Csurog belőled a víz.
-Nos… igen. –fintorogva nézett fel rám, szemében szégyenlősen égett a kérdés, nem merte feltenni.
-Kérj nyugodtan száraz ruhát James-től. Mindig tud adni.
Míg Ő elindult inasom nyomában, addigra én fel is értem hálómba, s kinyitottam a gardróbom ajtaját. Próbáltam Sven megjegyzésére rácáfolni, de a rengeteg viktoriánus stílusú estélyi között nehéz volt olyat találni, ami kellően „modern”. Nagy nehezen kiválasztottam egy fekete, elegánsabb felsőt, egy ahhoz illő nadrágot és egy cipőt. Halk kopogást hallottam ajtómon, majd egy lehajtott, hollófekete hajjal rendelkező fej kockáztatta meg, hogy benézzen.
-Bejöhetek?

-Persze.
Megfordultam, megmutattam magam Svennek, s Őt is végigmértem. Az öltöny, s ing amit komornyikomtól kapott, pontosan illettek rá.
-Szóval indulhatunk? –lépett hozzám közelebb, s karját nyújtotta. Mosolyogva elfogadtam, úgy sétáltunk ki az autóhoz. Úriemberhez méltóan besegített, majd roboghattunk is St. Ives felé, egy olyan kiállításra, amiről nem is tudtuk igazán, hogy micsoda.