Hiába indultunk el a birtokról Svennel időben, valahogy sikerült elkésnünk. Épp akkor értünk a St. Ives-i galéria elé, mikor a megnyitó beszéd véget ért. Gyorsan lesiettünk az alagsorba, ahol az ideiglenes tárlat helyet kapott, benyitottunk az ajtón, ahol meglepő látvány fogadott minket. A teremben mindenki a legjobb hófehér ruhájában álldogált, csak mi ketten voltunk feketében kísérőmmel. Némán álltunk szemben a tömeggel, mint két fekete bárány, melyet épp kivetni készül magukból a nyáj. Senki sem szólt semmit, úgy tűnt mindenki meglepődött. Először én tértem magamhoz a szótlan döbbenetből s gyorsan megnéztem a bejárat mellett álló plakátot. "Fehéren-feketén" fotókiállítás. December 12-től, március 16-ig. Pedig erre jöttünk.
-Elnézést, láthatnám a meghívójukat? -törte meg a csendet az illető, aki a színpadon szónokolt előzőleg.
-Persze, hogyne...hogyne. -kapott észbe félviking kísérőm. Zsebeiben lázasan kutakodott, majd előhúzott 2 borítékot s odanyújtotta annak a vállalkozó szelleműnek, aki meg mert minket közelíteni.
-Senki sem említette Önöknek a kötelező viseletünket? -kérdezte közben a színpadon álló férfi.
-Sajnos elfelejtette Peter Wahrman, mikor átadta a meghívókat.
-Peter Wahrman?
-Igen, ő.
Miközben a küldönc sietősen visszabotorkált a színpadon magasodó férfihoz, újra beszédbe elegyedtem Svennel.
-Nekem most egy vers jutott az eszembe.
-Igen? Miről szól?
-Egy fekete párról, ahogy belépve a terembe magukkal hozzák hideg szelet, és ezzel együtt arra késztetik a bálozókat, hogy szétrebbenjenek.
-Hmm... Találó. Csak ez most nem bál.
-Valóban.... Honnan ismered Wahrman-t?
-Már vártam a kérdést. -elmosolyodott.- Apám egyik régi iskolatársa, gyerekkori jóbarátok voltak. Aztán a szél másfelé sodorta mindkettőjüket, tartották ugyan a kapcsolatot, de aztán az is megszakadt. Pár hete futottak össze újra, a Piccadillyn... –elgondolkozva hallgattam a lelkes kiselőadást, amit helyben rögtönözött nekem, s mikor végzett, ugyanolyan elgondolkozva sétáltam a hozzám legközelebb eső képhez, nem törődve a rosszalló tekintetekkel. Egy idegen férfi kezdett el lassan követni, ahogy képről képre jártam, végül utolért. Nem törődve vele egy újabb képet szemléltem meg közelebbről.
-Nos, mi a véleménye róla?
-Avant-garde. Lázító. Nem egészen emlékeztet arra a fotókiállításra, ahol legutoljára jártam.
-A legutóbbi kritikában pont ugyanezt írták a "Bon apétite" című sorozatomról. Kegyed ugye még véletlenül sem műkritikus?- rekedten lógott a kérdés a levegőben, válaszra várva.
-Nem vagyok az. Csak szeretek nézelődni, kérdezni és minél jobb válaszokat kapni. –rápillantottam a mögöttem álló férfi arcára. Komoly vonások, őszbe forduló szőke haj és égszínkék szemek szegződtek rám, elégedett mosollyal. Felém nyújtotta kezét, s bemutatkozott.
-Peter Wahrman. –kézfogás helyett, azonban kézcsókot adott, úgy nézett fel rám mosolyogva. –S Ön?
-Ő Maggie De Ville. –szólt közbe hirtelen Sven, s közénkfurakodott.
-Sven! Nem látod, hogy én beszélgetek a hölggyel? –szólt rá kísérőmre új beszélgetőtársam.
-Oh, bocsánat…. Akkor én már nem is zavarok tovább. –zavartan s sértődötten félrehúzódott, úgy pislogott felénk.
-Nos, most hogy kicsit egyedül maradtunk… Melyik művem tetszik a legjobban? –válasz helyett csak megragadtam ingujját és vonszolni kezdtem a legtávolabbi sarok felé, ahol a legkisebb, egyben mindmáig legismeretlenebb fotó volt látható. A kép egy forgalmas utcát ábrázolt. Mindenki ment a saját dolgára, rohant, nem törődött semmi mással, csak egyvalaki állt magányosan a tömeg közepén. Egy kislány, rongyos ruhában. Segélykérően nézett körül, jobb karját bénán szorította magához: el volt törve. Rengeteg arc, mind közömbös. Koldult, de senki sem foglalkozott vele. Maga a fotó életlen, elmosódott volt, mégis megkapó.
-Ez? Szakemberek azt mondják, ez a legsilányabb képem, máig nem értik, hogy miért cipelem el minden kiállításomra?
-Én nem vagyok szakember, csak amatőr műkedvelő.
-Mégis miért tetszik?
Csak egy arcra mutattam a képen. Egy idős, jólöltözött úrihölgy, a padon ül, alig látni az előtte elhaladóktól. A kislány felé néz és sír. A fotóművész halványan elmosolyodott, gondolkozva nézett rám, s elismerősen megszólalt.
-Senki sem szokta észrevenni. Eddig maga volt a legelső. Gratulálok. Gondolkozott már azon, hogy vajon milyen történet állhat kettejük mögött?
-Rengetegszer... Annyi minden eszembe jutott már...
És eszembe is jutott azon az éjszakán is, mikor szert tettem egy új barátra, egyben vitapartnerre akivel szintén órákon keresztül tudok filozofálni egy pohár bor, s rengeteg téma mellett.