Szóval, születésnapod van? Gratulálok. Hmmm... Emlékszem, mikor Én lettem 21. Kérlek ülj most le mellém, s figyelj rám. Elmesélem.
1899, január éjszakája volt. 25.-e. Párizs. Éjfélt ütött az óra, amikor álmosan kimásztam koporsómból, kislányosan dörgölve szemem. A balomon fekvő koporsóra pillantottam. Nem láttam benne Tanítómat, úgyhogy kiléptem az erkélyre. Lágy szellő fújdogált, csípte az arcomat hűvössége, közben a holdfény is csiklandozott; mindig is élveztem ezt a fajta fényt... Olyan simogató, olyan lágy... Lenéztem az éjjeli Párizsra: félelmetes, ahogy a zsákutcákba nem lehetett belátni és csak néhány kósza, görnyedt vagy dülöngélő árnyat sodort tova a szél. Megborzongtam. Neszt hallottam a hátam mögött, fordultam volna, de ekkor befogták a szemem, s valaki magához szorított. Kétségbeesve próbáltam kitörni, de egy kellemes férfihang kezdett duruzsolni a fülembe:
-Nyugodj meg gyermekem. Nem kell megijedni.- s elengedtek; Costel volt az, a Mesterem. Kissé remegve próbáltam nyugalmam visszanyerni. Szemeim rosszallóan végigfuttattam rajta, mikor megláttam, hogy rejteget valamit háta mögött.
-Mi az? -nyújtogattam nyakam, de Ő nem engedtette láttatni.
-Milyen nap van ma? –kérdezte tőlem hirtelen
-Nem válaszoltál nekem.
-Ugyan már, gyermek. Mégis milyen nap van ma?
-Péntek?
-Úgy értem hanyadika?
-25?
-És az milyen nap?
-Azonkívül, hogy péntek és 25.-e? Fogalmam si...-vallanám be őszintén, de hirtelen eszembe jut valami.
-Te jó ég, születésnapom van?
-Bizony, bizony -előhúzta háta mögül a kis csomagot s átadta nekem. Kíváncsian bontogattam az egyszerű, fekete selyembe bugyolált valamit, majd elakadt a lélegzetem, mikor megláttam... Szinte nem is jutottam szóhoz, elkerekedett szemmel vizslattam a csillogó nyakláncot, és a hozzá illő fülbevalókat. Hihetetlenül szép függők, olyanok, mint 2 fém esőcsepp, bennük egy vörös szem, mely mindent lát a környezetéből. A nyaklánc nemkülönben.
-Boldog születésnapot, tanítványom. Megérdemled, hiszen gyorsan tanulsz, s nem mellesleg ettől a naptól már nagykorú vagy. Egy fiatal, érett nő.
Nem figyeltem rá, gyorsan fel akartam próbálni az ékszereket. A szobában álló, egyetlen, hatalmas tükörhöz léptem, felvettem a fülbevalókat, s nyakamhoz igazítottam a láncos függőt.
-Meglepően segítőkésznek bizonyulsz ma este. -mondtam Mesteremnek, mikor nyakamról félrefújta hajam, segítve összekapcsolni a láncot.
-Hiszen különleges este ez... s most menjünk, ünnepeljünk! Álarcosbál?
Válaszra se várva a kezembe nyomott még egy, sokkal nagyobb csomagot. Lefektettem az üres koporsó tetejére, s kibontva egy ruha volt kezemben, hasonló ahhoz, mely egyszer Édesanyámon volt, mikor megörökíteni jöttek családunkat, egy festményen. A spanyolfal mögé húzódva felöltöttem magamra, s mikor újra belépett Costel, egy-egy álarc volt a kezében: egy, mely Ördögöt és egy Macskát formázó. Kikísért az időközben megérkezett kocsihoz, besegített, majd elindultunk a közeli kastélyban megrendezett bálba, magunkra öltve nemcsak a legszebb ruhánkat és utazóköpenyünket, hanem a kitalált életünket és személyiségünket is.