Alig 2 óra 23 perce ért véget 2008, és ugyancsak 2 óra 23-24 perce el is kezdődött 2009... Boldog új évet.

Hogy Én mit várok ettől az évtől? Nem sokat. 1933 óta nem sokat várok az Új Évektől, egyik olyan, mint a másik; csak megy, rohan, és nem is néz vissza, van akiket otthagy, le is körözi őket... Csak rohan, és az emberek többnyire észre se veszik a múlását, csak mikor már késő. Ami azt illeti a hangos ünneplést sosem kedveltem igazán, főleg nem azokat, amik most jellemzőek; az újévezredes, kiabálós, petárdadobálós összejöveteleket. Inkább szeretek szűkebb körben ünnepelni, vagy nem ünnepelni. Hiszen nem jelent nekem semmit, ahogy azt már korábban le is szögeztem, csak egy újabb elvágatlan szálat életem amúgy se rövid fonalán...
Jelenleg egyedül ülök egy szobában, egy laptop kéken villódzó monitora előtt, miközben valami régi-régi dalt hallgatok. Alapjába véve tetszik. Hogy tartózkodik-e más is a kastélyban rajtam kívül? James, a Rocky Horror Picture Show című filmet nézi az inasok szállásán. Bepillantottam hozzá, ahogy elhaladtam a konyha felé, egy kis innivalót keresve. Nézi... Csukott szemekkel; de ő már csak ilyen különleges: tűnődök magamban mosolyogva. Gondolataim ide-oda csaponganak, szokás szerint. Elgondolkozva haladok tovább a terem felé, ahol eddig voltam. Kipillantottam ablakomon, a havas sövényeket figyeltem; mozgást láttam. Egy kóbormacska: pont olyan, mint amelyet az egyik legutolsó szilveszteri bálomon láttam. Újra a múltba repített jelenléte....

1921-ben jártunk, Georgia-ban; valahol Savannah-tól nem messze, egy úri birtokon. Természetesen az év legutolsó és egyben a következő év legelső hajnalát ünnepeltük. Fülledt bálterem, sikoltó jazz, egymáshoz simuló, táncoló párok, tollból készült álarcok, pezsgő, néger felszolgáló lányok, csillogás, egyszóval "nagyüzemi" fényűzés, amerre csak pillantasz... A lehető legtávolabbi sarokban gubbasztottam a táncoló tömegtől, nem tetszett nekem ez a felhajtás... Próbáltam ruhámat igazgatni, Mesterem már megint a lehető legkényelmetlenebb estélyit választotta ki nekem... tovább folytattam a szitkozódást magamban, miközben szememmel kutatom a táncolók közt. Biztos újra kiválasztott magának egy aranyifjút, szokás szerint valaki olyat, akiből sugárzik a gőg, s elvonszolta valami sötétebb helyre, miután mesélt neki a "Vad Afrikáról" vagy a "Misztikus Keletről". Mindig azt csinálja, ha valamelyik fiatalabb, vagy magát fiatalabbnak érző férfi érdeklődését akarja felcsigázni. Igazából nem is tudom, sőt nem is értem, hogy miért érdeklik őt…
-Szabad, egy táncra, kisasszony?
Összerezzenek. Nem vártam, hogy bárki is megszólítana, pont akkor, amikor egy gondolat közepén járok... Hiszen egy sarokban ülök, távol mindenkitől. Mégis ki jönne ide hozzám? Rápillantok a hang tulajdonosára, lehetetlenül kék szempár néz rám kérdőn, ugyanakkor reménykedve is.
-Szabad egy táncra? -ismétli meg a kérdést, a szempárhoz tartozó, 25-30 körüli, szőkésbarna, szimpatikus férfi.
-Persze, persze... –válaszolok gyorsan. Felém nyújtja a kezét, elfogadom. Bevezet egyenesen a tánctér közepére s egy keringőbe kezdtünk... Megszűnt körülöttünk minden, csak mi voltunk és a zene... Egy forgatásnál megpillantottam Mesterem, ahogy elégedetten dörzsöli állát, és kárörvendően mosolyog. Nem hagy nyugodni. A tánc befejeztével megköszönöm partnerem kedvességét s tapsvihar közepette próbálok annyira meghajolni, amennyire ruhám engedi. Mester felé fordultam, hozzá akartam menni, de feltartottak. Rózsaszálakat próbáltak kezembe nyomni, újabb táncra akartak felkérni, néhányan hajamat is megsimították. Minél hamarabb ki akartam törni a tömegből, de csak nehezen ment; sokan akartak még gratulálni nekem. Végül sikerült elszakadnom tőlük.
-Mi ez a mosoly? –mindig idegesített, ha így nézett rám.
-Semmi, semmi... Tudtad, hogy az egyik legnagyobb ültetvényes fiát szemelted ki?
-Ezt hogy érted?
-Ööö... elnézést, elrabolhatom a hölgyet pár percre? -a táncpartnerem volt az.
-Természetesen. -Hajolt meg Tanítóm, ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni azt a nekem címzett mosolyt, amit még felvillantott. Dühített. Közben észre sem vettem, de kísérőm feladta rám kabátom, és kivezetett a szabad ég és a telihold alá.
-Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzak. Nagyon neveletlen voltam, még ezt sem tettem meg tánc előtt, a nevem: Bartholomew E. Davis... Talán apám révén már hallhatott rólam...
-Igen. Az egyik legnagyobb ültetvényes dinasztia...
-Ahogy az Önöké a 2. legnagyobb.
-Jaj, ugyan már. Ne foglalkozzunk most ezen az estén ilyenekkel.  –szerénységem csak álca volt… Próbáltam leküzdeni az ösztönt, mely kitörni készült belőlem. Újdonsült ismerősöm nem vett észre semmit a belső harcból, csak a nyugodt, kissé szégyenlős lányt látta, aki nem meri ráemelni tekintetét.
-Valóban igaza van. Ne beszéljünk most se politikáról, se kereskedelemről. Inkább fordítsuk tekintetünk a csillagok felé. –Közelebb húzódott mellém, s úgy mutatott fel az ég felé. Mikor leeresztette karját, kezét szinte észrevétlenül csúsztatta le derekamig, s magához húzott. Gyengéden maga felé fordított, s úgy nézett szemembe.
-De egyik égen fellelhető csillag sem vetekedhet ezeknek a szemeknek a szépségével. –A szégyenlős ifjú hölgy maszkja, most azt követelte meg tőlem, hogy lehajtsam fejem, s félénken elmosolyodjak. Gyengéden felemelte államnál fogva s lassan, lágy csókot nyomott ajkaimra, melyet viszonoztam.
Sajnos Bartholomew elkövette azt a súlyos hibát, hogy egyedül, velem jött ki a sötétbe és a nyakát nem fedte el... több, szenvedélyesebb csók csattant, szorosabban vont magához, többet akart, többet akartam Én is.... már nem tudtam uralkodni magamon, a ragadozó mely ez idáig szunnyadt bennem, felszínre tört és enni akart. Már nem voltam a magam ura, nem tudtam, mit cselekszek.
A következő mire emlékszek, hogy a földön térdelek, ajkaim a fiatal férfi még mindig vérző nyakán. Teste már hideg volt, s vére is lassan kezdett megdermedni a hűvös időben.  Fölöttem Mesterem állt, indulásra készen, gúnyos mosollyal nézett le rám, várakozva. Felkeltem, megpróbáltam leporolni térdnél átázott ruhámat, s szótlanul mellészegődtem. Kisétáltunk a kocsifeljáróra várva, hogy jöjjön értünk sofőrünk. Nem szólt egy szót sem, de tudtam, hogy mire gondol...