Tegnap este találkoztam egy lánnyal. Pedig vadászni indultam.

Egy padon ült, magában, éppen zenét hallgatott. Egyből észrevettem, pedig egyáltalán nem volt feltűnő jelenség. Sőt inkább szürke kisegér, és mégis... Talán pont azzal volt feltűnő, hogy nem volt feltűnő. Úgy döntöttem leülök mellé és beszédbe elegyedek vele. Stellának hívják, 19, épp most fog végezni a középsulival. Még nem tudja mit kezdjen az életével, kétségbe van esve. Ami igazán érdekli az a zene; gitározni tanul valamint bármit meghallgat, ami tetszik neki. MP3-án az orosz klasszikusoktól kezdve, a legelvontabb metalig minden megtalálható.... nekem pusztán már csak emiatt is szimpatikus. Utálok egy stílusnál leragadni. És a fotózás: ezekből sajnos nem tud megélni, Ő is tudja. Alapjába véve aranyos, kedves, kis csendes lány... éppen olyan, akit kipécéznek maguknak az osztálytársai, "különc" de talán inkább normális, sőt EMBERI viselkedése miatt.
Többet akartam megtudni róla, ezért meghívtam egy italra, a Lyukas Hordóba. Szerencsémre ismerem a csapost, így nem akadékoskodott... Érdekes lány. Normális- igazi ritkaság ebben az elkorcsosult világban. Kár lenne érte, higgyétek el nekem. Kétségbeesett, nyugtalan, szorongó lélek mostanában, még talán a halált is vágyja- éppen vámpír vacsorának való.
Először még nehezen beszélt, de a 2. pohárka már megoldotta a nyelvét. 131 év távlatából én már nem látom akkorának a gondját, de Ő még annak érzi. Szegény, még nem tudja, hogy túl fog ezen is jutni, csak egy kis erő kell, bátorság. Fájdalmasan nézett rám, nem mondott semmit, de a szemei beszéltek. Sokszor mondhatták már ezt neki közel 8 hónap alatt. Kérdeztem, hogy a családjával hogy áll? Még fájdalmasabb pillantás és egy legyintés volt a válasz, majd csöndesen a hamutartót kezdte nézni. Nehezen nyílt meg. Amint megtudtam; a testvére kollégista Oxfordban, az ország egyik lehető legjobb egyetemén. Az édesanyja látástól vakulásig dolgozik, hogy mindkettejük tandíját előteremtse. Barátai, akikben megbízik összesen 2-3 db van, de a lehető legtávolabb élnek tőle, Anglia másik végén. Fél az emberektől. Nem akarja, hogy elfogadják, az is megfelelne neki, ha észre sem veszik. Egyedül van.
Néztem ahogy sután szájához emeli a poharát, láttam a csuklóján és a kezén a sebeket. Valami furcsa lengte körül... mintha lenne a tárasaságában valaki olyan is, aki nem látható. Aki ráakaszkodott volna és nem engedné. Segítség kéne neki-gondoltam. Mondta, hogyha lenne kocsija és tudna vezetni, már rég nem láttam volna a környéken. Én eddig se láttam, csak párszor, akkor is éppen a bánat áradt belőle, rohant, menekülni akart, az erdő felé. Kérdeztem, hogy segítsek-e neki? Nem hallotta, gondolatban éppen máshol járt, háromszor kellett feltennem a kérdést, mire összerezzenve válaszolt. Nem beszélt összefüggően, csapongtak a gondolatai, a kedve is hullámzott, sálját hol szorosabbra húzta hűvösre panaszkodva, hol levette nyakából. Sebek itt is. Zúzódás. Nem kérdeztem már semmit... Haza kellett mennie.

Mikor elbúcsúztunk, elgondolkodtam. Eltűnődtem, vajon holnap is ugyanazon a padon fogom-e látni, Lordit hallgatva, mint ma, vagy pedig egészen máshol lesz? Az erdő mélyén? Egy aluljáróban? Vagy egy templomban keres menedéket? Vagy...? Megráztam a fejem, nem... az nem lehet... egy ilyen értékes, tiszta embert mindenképpen meg kell menteni, nagyon kevés van belőlük, nem szabad hagyni, hogy eltűnjenek... Kell valaki melléjük, aki kíséri őket az útjukon, egy támasz. Egy mankó, amiből szintén alig találni a Földön. Szerencsés az, aki talál ilyet...