Rég jelentkeztem már...

Nincs olyan sok minden amiről írhatnék... Halhatatlan életem folyik tovább a maga medrében, meg nem állva. Halandó életek születnek és múlnak el körülöttem. Costel továbbra is fölényes minden vámpírral, aki nem tiszta vérű; így valamilyen szinten velem is. Sven változatlanul nem került elő a születésnapom óta. Aggódok érte. Crestor és Raghnall egymásra talált, szerelmük gyümölcse épp érőben van. Alinról még mindig nemtudok semmit, és a kedvenc vámpírvadászom pedig még a nyomomban van. Hmmm... Kapcsolatunk új szintre fejlődött. Már beszélgetünk is egymással. Múlthéten történt....

Majdnem elkapott, de hosszas küzdelmek és súlyos sebesülések árán sikerült elmenekülnöm, majd épp mikor a kijárat felé surrantam, elémtoppan újra. Hosszú bőrkabátja lengett a késő esti órákban, közben ő is sebekből vérzett. Én ejtettem őket rajta.
-Sosem unod meg?-kérdezte tőlem.
-És te?
-Nekem ez a feladatom.
-De miért pont én? Ártottam én NEKED valaha is valamit? Tudtommal nem.
-Az lehet, de utálom a fajtádat...
-Miért?-félrebillentettem a fejem, úgy kérdeztem, szavába vágva.
-Legyen csak az én dolgom.-Mindeközben próbálta előcsalogatni a hátán lévő rejtett zsebből a fegyverét... Valóban azt hitte, hogy nem veszem észre? Mielőtt előránthatta volna, cselekedtem. Az egész villámgyorsan történt, üvöltött a fájdalomtól; ettől nyertem időt. Megmenekültem. Eddig. Már csak azt kellett megoldanom, hogy ne találjon rám... Kirontott a gyárból, a nyomomban volt, most dühödtebben mint valaha. Véres balját a melléhez szorította, másik kezével lefűrészelt csövű puskáját töltötte újra, sután, és rám célzott. Mellément. Tüntetést vettem észre párszáz méterrel magam előtt, ez a lehető legjobb alkalom volt a felszívódásra. Tudtam, hogy ártatlan emberek közé sose lőne. Nem is tette. Csalódásának hangot is adott, egy vadállatias üvöltés formájában.
Megmenekültem. Ezúttal. De a következő alkalommal? Inkább nem gondoltam rá, még hosszú út állt előttem és hajnalhasadás előtt haza kellett jutnom kastélyom mélyére...