Egy héttel később...
Aznap éjjel, a Szajna egyik szigetén, az örök székesegy ház tövében, Párizs lakói mulatni gyűltek össze. Emma- line Troy tűznyelők, zsebtolvajok és megannyi chanteur de rue között bolyongott. Alig tudta kikerülni a fekete ruhába öltözött gothok hordáit, akik szinte megszállták a környéket, mintha a Notre-Dame gótikus anyahajó lenne, amely hazavárja késlekedő gyermekeit. De Em ma még közöttük is feltűnést keltett.
A halandó férfiak megfordultak utána — lassan, této ván -, mintha éreznének valamit, ám hogy pontosan mit, azt maguk sem tudják. Talán a tudatalattijuk jelez te, hogy az imént testet öltött legvadabb fantáziájuk vagy a legsötétebb rémálmuk suhant el mellettük sze mélyesen.
Emma azonban egyik sem volt.
Csak egy éhes és magányos friss diplomás, egyenesen a New Orleans-i Tulane Egyetemről. Fáradtan az újabb egész estés, hiába való vérvadászattól, Emma egy durván ácsolt padra rogyott az egyik cseresznyefa árnyékában, és tekintetét a pincérnőre szegezte, aki éppen kávét töl tött a szomszédos kerthelyiségben. Bárcsak a vér is így ömlene, gondolta a lány. Csak meghúz egy kart, és a fi nom, meleg vér máris poharában gőzölög. Gyomra akkor biztos nem rándulna görcsbe az éhségtől már a puszta gondolatra is.
Éhezik Párizsban, és nincs kihez szólnia. Fel nem fog hatta, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe.
A kézen fogva andalgó párok mintha direkt gúnyo lódtak volna a magányán. Rosszul látja, vagy az embe rek tényleg sokkal szerelmesebbnek tűnnek ebben a vá rosban? Különösen tavasszal. Dögölnétek meg, rohadékok!
Emma sóhajtott. Nem tehetnek róla, hogy rohadé kok, akiknek meg kell halniuk.
Azért sétálgatott ebben a zűrzavarban, hogy ne ott hon üljön az üres hotelszobában, és mert titokban ab ban reménykedett, hátha sikerül találnia egy másik vérdílert a „fények városában", akitől beszerezheti adag ját. Előző szállítója futva menekült Párizsból, meg sem állt egészen Ibizáig. Nem részletezte pályamódosításá nak okait, csak makogott valamit arról, hogy „a feltá madt király visszatért" meg a „súlyos epikus szarról", amely „a vidám Párí mélyén forrong". Emma meg értse, ahogy tudja.
Mint vámpír, a lány tagja volt a Szövetségnek: olyan szerzetek gyűjtőhelyének, akiknek sikerült meggyőz niük az embereket arról, hogy ők pusztán a képzelet szü löttei. Bár a Szövetség nagy befolyással bírt Párizsban, Emma mégis képtelen volt új dílert találni. Hiába ér deklődött más halhatatlanoknál, vámpír mivoltának köszönhetően legtöbben válaszra sem méltatták. Fej vesztve menekültek előle, pedig Emma nemcsak hogy nem volt tisztavérű vámpír, hanem maga is szinte min dentől rettegett, ráadásul még soha egyetlen élőlényt sem bántott. Ahogy azt gyámjai, az amazon természetű nagynénik mondogatták, „Emmának már akkor kicsor dul a rózsaszín könnye, ha véletlenül agyoncsap egy molylepkét".
Emma határozott tervekkel érkezett Párizsba - de persze semmit sem tudott megvalósítani. Szándéka, hogy kiderítse halott szülei - valkűr anyja és sosem lá tott vámpír apja - történetét, kudarccal végződött. Most pedig szégyenszemre kénytelen lesz felhívni nagy-nénjeit, hogy jöjjenek érte és vigyék haza. Csak azért, mert képtelen önmagáról gondoskodni. Szánalmas. Emma sóhajtott. A következő hetven évben ezt senki le nem mossa róla...
Gondolataiból hatalmas csattanás riasztotta fel, ám még mielőtt megsajnálhatta volna a pincérnőt, hogy szegény, ezt most biztos levonják fizetéséből, valami me gint csattant, aztán harmadszor is. Majd egy napernyő suhant el feje felett mintegy öt méter magasan, egyene sen a Szajna felé tartva. Egy sétahajó dudált, valaki fran ciául káromkodott.
A sétány lámpáinak gyenge fényében egy óriás dobá- lódzott az asztalokkal, festőállványokkal és a százéves pornográf képeket áruló standokkal. A turisták sikítozva próbáltak kitérni a dühöngő őrült útjából. Emma riad tan ugrott fel a padról és táskáját gyorsan vállára kapta.
A fekete ballonkabátos férfi egyenesen felé tartott. Nem is ment, inkább úszott a levegőben. Emma meg mert volt esküdni, hogy nem emberi lénnyel van dolga. Az óriás hosszú, sűrű haja arcába lógott, állát többnapos borosta fedte.
Remegő keze egyenesen Emmára mutatott.
- Te!— hörögte.
Emma körülnézett, még meg is fordult, hogy vajon kihez beszélhet ez a rémes alak. Persze hozzá, ki máshoz.
Szuper. Már csak az hiányzott, hogy még egy kétméteres elmebeteg is rászálljon.
Az óriás ekkor intett Emmának, hogy lépjen köze lebb - mint aki biztos abban, hogy a lány így is tesz. Még hozzá a legnagyobb örömmel.
- Őöö, bocsánat, de én nem ismerem magát - he begte a lány, és hátrálni kezdett, ám mintegy második lépésekor a padnak ütközött.
A férfi rendíthetetlenül közelített, lendületét az útjá ban levő asztalok sem akasztották meg, amelyeket nem kikerült, hanem apró játékszerekként hajigált félre. Halványkék szemében dühödt elszántság szikrázott. Emma egyre erősebben érezte az óriás haragját, amitől nagyon nyugtalan lett, hiszen az ő fajtája elméletileg éj jeli ragadozó volt — nem zsákmány. Ráadásul, a szíve mélyén a lány egy gyáva nyúl volt.
— Jer!— mondta a férfi, furcsán, akadozva, mint aki nek a beszéd nehézséget okoz, és újra intett a lánynak.
Emma pupillája kitágult félelmében, megrázta fejét, majd átszökkent a padon, és megpördült a levegőben. Ahogy földet ért, rohanni kezdett a folyóparton. Gyen ge volt, több mint két napja nem jutott vérhez, de a pá nik erőt adott — és csak futott, futott, ki a szigetről, át az Archevéché hídon.
A háztömbök egymás után suhantak el mellette. Har madik utca... Negyedik. Egy pillantás hátra: sehol sen ki. Sikerült leráznia? A táskájából ekkor vidám zeneszó csendült fel, és Emma szívéhez kapott.
Vajon ki a jóisten állította a telefonját Crazy Frog csengőhangra? Emma szeme összeszűkült. Hát persze. Regin néni, ki más. A világ legérethelenebb hallatatlanja: külsejét tekintve szirén, szókincse alapján utcagyerek.
Rendjük szabályai szerint mobilt csak vészhelyzetben használhattak. New Orleans sötét sikátoraiban, ahol prédára lesnek, a csengés csak megzavarná őket, és ha rezgésre állítják, még akkor is gyanút foghat bármely al sóbbrendű lény.
Emma előbányászta a telefont. Kellett az ördögöt a falra festeni. A Ragyogó Regin volt a vonalban.
- Dolgom van, most nem tudok beszélni! — csattant fel Emma, és gyorsan újra hátrapillantott.
- Hagyj ott mindent! Nincs idő pakolni! Azonnal in dulj! Annika a titkos reptéren vár. Veszélyben vagy!
- Tényleg?
Letette. Ez nem figyelmeztetés volt, hanem élő köz vetítés.
További részleteket majd megkérdez a gépen. Mintha csak alkalomra lett volna szüksége, hogy hazamehessen. Általában már a veszély első jelére visszamenekül, a val-kűr nagynénikhez, akik mindent legyilkolnak, ami ve szélyt jelent rá, és még a széltől is óvják.
Ahogy próbált visszaemlékezni a repülőtérre vezető útra, hirtelen eleredt az eső, először meleg és szemerkélő
- a szerelmesek hatalmas kacagások közepette futottak a kapualjak védelmébe, a következő percben viszont le hűlt a levegő. Emma ráfordult egy zsúfolt körútra, és mindjárt nagyobb biztonságban érezte magát, bátran kerülgette a dudáló autókat. Üldözője még mindig se hol.
Egyetlen csomagjával - a hátán himbálódzó táskával
- gyorsan haladt, egymás után hagyta maga mögött a kilométereket, már látta is a parkot, utána pedig a re pülőteret. Látta a meleg levegőt a járó motorok körül, a már jó előre elsötétített ablakokat. Alig néhány méter.
Emma elhitette magával, hogy lerázta az óriást, mert jó futó. Ez volt az egyik erőssége. Az önbecsapás. A má sik a színjáték. Kiválóan el tudta például játszani, hogy az egyetemen csak véletlenül választott csupa esti órát, és hogy a pirulásról eszébe sem jut a vér...
Ekkor egy sátáni hang mordult fel mögötte. Emma szeme elkerekedett, de nem fordult meg, hanem teljes erejéből sprintelni kezdett. A következő pillanatban bokájába karom mélyedt, és amikor legközelebb felesz mélt, a hátán feküdt a sáros földön. Száját egy hatalmas mancs tapasztotta be, bár egyébként is úgy nevelték, hogy ne sikoltozzon.
- Sose dacolj a magamfajtával! - hörögte támadója. Nem úgy hangzott, mint egy ember, sokkal inkább, mint egy vadállat. - Nem menekülhetsz. Viszont hada kozásod igen kedvünkre való!
Az óriás nemcsak hogy döcögve formálta a szavakat, hanem bizarr kifejezéseket is használt - mintha egy má sik évszázadból érkezett volna -, és az akcentusa... talán skót?
Emma a sárban feküdt, és a férfi mohó tekintettel ta nulmányozta: szeme egyik percben aranyszínűnek tűnt, a következő percben viszont kék, földöntúli fény villant meg benne. Nem, nem ember.
Közelről az arca szabályos, férfias volt. Finom voná sait álla határozott vonala tette teljessé. Emma még soha ilyen szép teremtményt nem látott. Bizonyára bukott angyal, gondolta. Miért is ne? Hogyan lehetne biztos bármiben?
A szájára tapadó kéz durván megragadta az állát. A férfi összeszűkült szemmel Emma ajkát vizsgálgatta - az átlagosnál alig valamivel nagyobb szemfogát.
- Nem! - üvöltötte. - Nem! Lehetetlen... - Ide-oda forgatta a lány fejét, arcát a nyakához szorította, szagol gatta, majd dühödten azt hörögte: - Légy átkozott!
Amikor a férfi tekintete kékre változott, Emma fel sikoltott, mintha kiment volna a testéből a levegő.
- Tudsz illani? - csikorgatta a férfi a fogát, mint aki nek komoly fájdalmat okoz a beszéd. - Felelj!
Emma megrázta a fejét, bár nem egészen értette a kér dést. A vámpírok valóban illantak, eltűntek, majd meg jelentek a semmiből. Tehát tudja, hogy vámpír vagyok?
- Tudsz?
- N-eem. - Emma sosem volt annyira erős vagy kép zett. - Kérem! - Emma pislogott az esőben és esdekelve nézett a férfire. — Összetéveszt valakivel.
- Pedig én ismerlek. Ha akarod, meggyőződhetünk róla. - A férfi felemelte a kezét - ütésre? Simogatásra? Emma küzdött, kétségbeesetten kapálódzott.
Nyakszirtjére ekkor egy kérges tenyér tapadt, a férfi másik keze pedig a csuklóját szorította, és az óriás nya kához hajolt. Emma beleborzongott, ahogy a férfi nyel ve végigsimított a testén. Ajka forró volt a hideg, nedves levegőben, a lány pedig beleborzongott, és az izmai meg feszültek. A férfi nyögött, miközben csókolta, és gör csösen szorította csuklóját. A szoknyája alatt Emma combján esőcseppek gurultak végig, és hirtelen fázni kezdett.
- Ne csinálja ezt...! Kérem...
Amikor nyöszörögve kibuktak a szavak a száján, a fér fi mintha kijózanodott volna, mélyen a szemébe nézett, ám csuklóját továbbra is teljes erejéből szorította.
Másik kezével végigsimította Emma blúzát, majd egy hirtelen mozdulattal letépte róla, és ugyanígy végzett a vékony melltartóval is. Emma ellenállt, megpróbált ki szabadulni, de esélye sem volt. Az óriás mohón bámul ta, ahogy az eső végigpergett csupasz mellén. Emma már egész testében remegett a hidegtől.
A férfiből olyan erős fájdalom áradt, hogy Emma be leszédült. A férfi megerőszakolhatja, felmetszheti védte len hasát és megölheti...
Ehelyett a saját ingét hasította fel, majd hatalmas te nyerét a lány hátára helyezte, és... magához ölelte. Fel nyögött, amikor a bőrük egymáshoz ért, és Emma érez te, ahogy felizzik körülöttük a levegő. Az eget villám hasította ketté.
A férfi ismeretlen nyelven suttogott a fülébe, Emma érezte, hogy kedves szavakat, és úgy érezte, hogy elvesz tette a józan eszét. Elterült a földön, karja élettelenül feküdt mellette, ahogy a férfi borzongva ölelte. Ajka fi nom és forró volt a szakadó esőben, és görcsös, mohó vággyal falta a nyakát, az arcát, még a szemhéját is. A férfi térdelve ölelte magához, a lány pedig csak feküdt - elképedve, elvarázsolva - és nézte, ahogy felettük cikáz nak a villámok.
A férfi a tenyerébe vette az arcát, és a szemébe nézett.
Tekintete zaklatottnak tűnt, lázas fény bujkált benne - Emmát még soha senki nem nézte ennyire... sóvárog va. Most már végképp összezavarodott. Akkor most bántani fogja vagy elengedi? Engedj el...
Egy könnycsepp gördült végig arcán, meleg csík az esőcseppek között.
A férfi arcáról eltűnt a sóvárgás.
- Véres könny? - üvöltötte, és nyilvánvalóan taszítot ta a lány rózsaszín sírása. Elfordult, mint aki annyira un dorodik, hogy oda sem bír nézni, majd megpróbálta a blúz maradványait ráaggatni a lányra. - Vezess a hajlé kodba, vámpír!
- É-én nem itt lakom - nyögte ki Emma nagy ne hezen, az imént történtektől megzavarodva, meg attól, hogy a férfi felismerte, mi is ő.
- Akkor vezess a szállásodra - mennydörögte a férfi, és végre a lányra nézett.
- Nem! - felelte Emma, saját magát is lenyűgözve. Láthatólag az óriás sem erre a válaszra számított.
- Mert nem volt elég? Rendben. Itt teszlek magamévá a füvön, négykézláb — és könnyedén felemelte —, de meg várjuk, amíg felkel a nap.
Emma sóhajtva beletörődött sorsába, mire az óriás felkanalazta a földről, majd meglökte, hogy induljon.
- Kivel osztod meg a szállásod?
A férjemmel - vágta volna rá Emma legszívesebben. Aki rögbi játékos és szétrúgja a segged. Viszont nem tudott hazudni, még vészhelyzetben sem, és különben sem lett volna bátorsága tovább provokálni az óriást. - Egyedül élek.
- Az urad hagyja, hogy egyedül utazgass? - kiáltotta túl a férfi a vihart. Hangja most egész emberinek tűnt. Amikor a lány nem válaszolt, gúnyos mosollyal hozzá tette:
- Felelőtlen ember lehet. Hibát követ el.
Emma megbotlott egy kátyúban, mire a férfi gyengé den elkapta, de mintha azonnal meg is bánta volna pil lanatnyi elérzékenyülését. Amikor az úttesthez értek, a férfi határozott léptekkel indult tovább, ám amikor egy autó kis híján elütötte őket, a lányt félrelökte, ő maga viszont a kocsira támadt: éles karma úgy szántotta fel a motorháztetőt, mint az alufóliát, mire a kocsi csúszni kezdett. Amikor végül megállt, a motor nagy robaj kö zepette kizuhant a földre. A sofőr kilökte az ajtót, kipat tant és elrohant.
Emma - a látottaktól sokkos állapotban - remegő térddel hátrálni kezdett, mert rájött, hogy támadója va lószínűleg... még sosem látott autót.
Az óriás egyetlen lépéssel mellette termett és fölé tor nyosult. Halk, síri hangon azt sziszegte:
- Remélem, még egyszer megpróbálsz megszökni! Megragadta a lány kezét, és talpra rántotta:
- Messze van még?
Emma remegő ujjal a Crillon hotelre mutatott a Concorde téren.
A férfi végigmérte a lányt, tekintetéből csak úgy sü tött a gyűlölet.
- Hát igen. A fajtád sosem szűkölködött! - vetette oda hangjában maró gúnnyal. - Bizonyos dolgok sosem változnak. - Tudta, hogy Emma vámpír. Vajon nagy-nénjeiről is tudta, hogy micsodák, kicsodák? Bizonyára - különben Regin néni nem figyelmeztette volna. De arra miből jött rá, hogy a rendjük tehetős?
A következő tíz perben a férfi végigvonszolta Emmát a kihalt utcákon, majd betaszigálta a forgóajtón keresz tül a hotelbe. A hatalmas előcsarnokban minden tekin tet rájuk szegeződött. De legalább nem égett minden lámpa. Emma szakadozott blúzát átázott kabátja alá rej tette, leszegte fejét és nem nézett sehova. Szerencsére a haja eltakarta a fülét.
A férfi valamelyest enyhített vasmarka szorításán. Sej tette, hogy Emma úgysem kérne segítséget. Soha ne si kíts, soha ne keltsd fel a halandók figyelmét. Sokkal veszé lyesebbek, mint a Szövetség különböző teremtményei.
Amikor az óriás erős karjával átölelte, mintha együtt lennének, vizes tincsei alól Emma egy pillantást vetett rá. Bár a férfi kihúzott, széles vállal haladt, mintha leg alábbis ő birtokolná a helyet, minden dolgot úgy mére getett, mintha még sohasem látta volna. A telefon csen gésétől ideges lett, a forgóajtóról nem is beszélve. És bár ügyesen titkolta, Emma mégis észrevette, hogy nem szívesen merészkedik be a liftbe. Amikor nagy nehezen beszállt, hatalmas termete és energiája kitöltötte az egész teret.
A lift és a szoba közötti néhány lépés végtelen távol ságnak tűnt Emma számára. Elméjében villámgyorsan követték egymást a menekülés lehetséges forgatóköny vei. Az ajtó előtt egy pillanatig tétovázott, és hosszan ku tatott a kulcskártya után táskájában.
- Kulcs! - követelte a férfi.
Emma mélyet lélegzett, majd átnyújtotta a férfinak. Amikor az óriás szeme összeszűkült, a lány arra gondolt, hogy megint követeli majd a kulcsot, ám miután egy ideig figyelmesen tanulmányozta a zárat, visszaadta a kártyát.
- Nyisd ki!
Emma remegő kézzel becsúsztatta a kártyát a zárba. A berregés, majd a kattanás zaja úgy hangzott fülének, mint a lélekharang.
Miután beléptek a szobába, a férfi centiméterről cen timéterre mindent átvizsgált, mintha meg akarna bizo nyosodni róla, hogy a lány tényleg egyedül lakik. Be nézett a brokáttal letakart ágy alá, majd pedig félrehúzta a súlyos bársonyfüggönyt: eléjük tárult Párizs egyik legszebb látványa. Úgy mozgott, mint egy vadállat: ag resszíven, de a lánynak feltűnt, hogy csak az egyik lábát használja.
Amikor lassan odasántikált az előszobában várakozó Emmához, a lány szeme nagyra tágult, és megpróbált hátrálni. A férfi azonban továbbra is közeledett, szemét fel és alá járatta Emmán, végül megállapodott az ajkán.
- Annyi ideje várok rád.
Továbbra is úgy viselkedett, mintha ismerné. Pedig egy férfira biztos, hogy emlékezne.
- Kellesz! Mindegy, mi vagy. Nem várok tovább!
Zavarba ejtő szavai megnyugtatták a lányt, a teste el lazult. A karma begörbült, készen az ölelésre, a szemfo ga pedig visszahúzódott, csókra várva. Görcsösen meg kaparta a körmével a falat a háta mögött, és nyelvével megérintette bal szemfogát. Semmi. Önvédelmi me chanizmusa cserbenhagyta. Rettegett a férfitól. A teste vajon miért nem?
A férfi szemben állt Emmával, karját kétoldalt a fal nak támasztotta. Nem sietett. Ráérősen előrehajolt, és ajkával végigsimította a lány száját. Felnyögött, és nyel vét Emma összeszorított foga közé préselte. A lány bé nultan állt, fogalma sem volt, mit tegyen.
- Csókolj vissza, boszorkány, amíg eldöntöm, meg kíméljem-e az életedet - sziszegte a férfi a fülébe.
Emma felkiáltott, és száját a férfi szájára tapasztotta, aki mindezt mozdulatlanul tűrte, mintha a lánytól vár ná, hogy a munka oroszlánrészét elvégezze. A lány fél rehajtotta a fejét, és újra végigsimította az ajkát.
- Úgy csókolj, mintha az életedért csókolnál! Emma így is tett. Nem azért, mintha annyira buzgott
volna benne az életszeretet, hanem mert félt, hogy a fér fi gondoskodna róla, hogy a halála lassú legyen és fájdal mas. Nem, fájdalmat nem. Azt soha.
Amikor nyelvét az óriás szájába dugta - pont, ahogy azt az imént tőle tanulta -, a férfi felnyögött és átvette az irányítást. Átölelte a nyakát és a fejét, mintha így akarná a magáévá tenni. Kétségbeesett dühvel habzsolta a lány száját, aki legnagyobb döbbenetére rájött, hogy ez nem is... olyan kellemetlen. Hányszor képzelte el, milyen le het az első csók, bár tudta, hogy az ő életéből biztos ki marad. De nem maradt ki. Most itt van.
Még a férfi nevét sem tudja...
Amikor Emma újra reszketni kezdett, a férfi megállt és eltolta magától.
- Fázol.
Emma vacogott. Nem jutott hozzá napi rendes vér adagjához. Igaz, az sem sokat segített, hogy jól meg-hempergett a vizes fűben és bőrig ázott. De tartott tőle, hogy a reszketésnek egészen más az oka.
- I-igen.
A férfi végigmérte, majd undorodva elfintorodott.
- És mocskos vagy! Csupa sár. -De hát te...
A férfi ádáz tekintetére Emma jobbnak látta nem be fejezni a mondatot.
Az óriás megtalálta a fürdőszobát, beterelte a lányt, majd a fejével a csapok felé intett.
-Tisztálkodj meg!
- Lehetnék kicsit egyedül? - makogta Emma. Derűs mosoly.
- Nem - érkezett a felelet. A férfi a falnak támaszko dott, összefonta izmos karját, mintha várná, hogy elkez dődjön a műsor. - Vetkőzz! Látni akarom a jussom!
Jussom?Ám mielőtt a kétségbeesett Emma tiltakozha tott volna, a férfi összerezdült, mintha meghallott volna valamit, és kirohant a helyiségből. A lány becsapta az ajtót, még a kulcsot is ráfordította - újabb nevetséges gesztus! -, majd kinyitotta a vizet.
Leroskadt a földre, arcát kezébe temette, és próbálta kitalálni, hogyan szabaduljon meg ettől a kreténtől. Mert hogy nem normális, az is biztos. A Crillon azzal büszkélkedett, hogy a szobákat harminc centis falak vá lasztják el egymástól - a szomszédban egy rock zenekar lakott, ám Emma egyetlenegyszer sem hallotta őket. Természetesen eszébe sem jutott, hogy szóljon valaki nek- sose kérj segítséget halandótól-, azon viszont elgon dolkozott, hogy fúrhatna egy alagutat a fürdőszobafalon keresztül.
Hangszigetelt fal, három méter magas. Az elegáns luxusszoba - nemrég még menedék a nap és a tolakodó halandók elől - most aranykalitkává változott. Egy isme retlen lény foglyul ejtette, és csak Freya tudja, hogy mi.
Hogy szökjön meg egyedül, minden segítség nélkül?
Lachlain halk kerékcsikorgásra lett figyelmes, hússzagot érzett, és a szobaajtóhoz sántikált. A folyosón egy öreg ember étellel megrakott kocsit tolt maga előtt. A látvá nyára rémülten felkiáltott, majd némán nézte, ahogy Lachlain eloroz két lefedett tányért.
Lachlain berúgta maga mögött az ajtót. A tányéron hús volt, felfalta. Majd ugyanazzal a lendülettel rávágott a falra. A Crillon büszkesége végigrepedt.
Leült az idegen ágyra, az idegen helyen, az idegen időben, és kiegyenesítgette vérző ujjait. Fáradt volt, és fájt a lába a vámpír utáni nagy rohanástól. Felhúzta lo pott nadrágját, és megnézte újjászülető lábát. Ijesztő lát ványt nyújtott.
Igyekezett elhessegetni az emléket. De mi más történt vele az utóbbi időben? Csak az, hogy újra és újra porrá égett. És a legjobb tudomása szerint százötven éve így mehetett.
Megborzongott, izzadt, és a térde közé öklendezett, de sikerült magában tartania az ételt, amire olyan nagy szüksége volt. Karmát az éjjeliszekrénybe vájta, nehogy még a végén szétverje a berendezést maga körül.
A szökése óta eltelt hétben arra koncentrált, hogy megerősödjön, megtalálja a lányt és hozzászokjon a megváltozott világhoz. Eleinte sikerült is, de aztán ismét rátört a dühroham. Betört egy házba, hogy ruhát lopjon - és közben mindent elpusztított, amit csak talált. Min dent, ami új volt vagy ismeretlen.
Ma este, bár még mindig gyenge volt, fájt a lába és gondolatai ködösek, hálát adott az égnek, hogy újra megérezte a szagot.
De a remélt pár helyett kit talál? Egy vámpírt. Egy ki csi, sápkóros teremtést. Már évszázadok óta nem hallott élő vámpír nőről. A férfiak valószínűleg titkolózhattak róla, hét lakat alatt őrizhették. A Szövetség tévedett, a Horda ezek szerint nem irtotta ki saját asszonyait.
És Krisztus úgy segítse, zsigerei még mindig azt súg ták, hogy ez a fakó hajú, éteri teremtés... az övé.
Az ösztön legbelül azt sikította, hogy érintse meg, te gye magáévá. Olyan régóta vár...
Fejét a kezébe temette, próbálta elfojtani a feltörekvő rohamot, a vadállatot a ketrecben tartani. De hogy te hette ezt vele a sors? Több mint ezer év kutatás után...
És mit talál? Ősi ellenségét, akitől nemcsak undoro dik, hanem fékezhetetlen dühvel gyűlöli is.
Egy vámpír! Már puszta létezése is undorította. Sá padt teste túl kicsi volt, túl vékony, úgy nézett ki, hogy az első keményebb kefélésnél kettétörik.
Ezer évig várt egy istenverte parazitára.
Hallotta, ahogy a kocsi a folyosón most szélsebesen távolodik az ajtó előtt, de megpróbáltatásai kezdete óta először nem volt éhes. Még egy-két ilyen vacsora, és ere je újra a régi. De az elméje...
Már egy órája együtt volt a nősténnyel. És ezalatt a vadállat mindössze kétszer akart előtörni belőle. Ami je lentős előrelépés, hiszen egész léte folyamatos körfor gásból állt: tompultság, amelyet néha szakít meg egy-egy dühroham. Mindenki azt mondta, hogy egy lykae igazi társa enyhíteni tud minden fájdalmat - ha a vám pír tényleg az övé, akkor elvégezte magának a véres munkáját.
De kizárt, hogy ő az. Bizonyára hallucinál. Megörült ennek a lehetőségnek. Mielőtt a vámpírok a tűzbe lök ték, utolsó gondolatával csak azt sajnálta, hogy nem találta meg a párját. Talán ezért szórakozik most vele sérült agya. Igen, biztos, hogy ez lehet az oka. Az ő párja egy dögös vörös démon, akinek ereiben farkas vér csör gedez, aki képes lecsillapítani a benne tomboló vágyat, aki együtt tobzódik vele a nyers vadságban - nem ez a nebáncsvirág vámpír. Sérült agy. Igen, ez a magyarázat.
A fürdőszobaajtóhoz sántikált, de zárva találta. Meg csóválta a fejét, majd egy határozott mozdulattal be nyomta az ajtót, és belépett a helyiségbe, ahol olyan vas tagon állt a gőz, hogy alig vette észre a földön kuporgó lányt. A karjánál fogva felhúzta a földről, és döbbenten látta, hogy a lány még mindig vizes és piszkos.
- Nem tisztálkodtál meg? - Amikor a lány csak a föl det bámulta maga előtt, rárivallt: - Miért?
A lány nyomorúságosan megvonta a vállát.
Lachlain egy vízesésre lett figyelmes egy üvegkam rában, odalépett, kinyitotta az ajtót és bedugta a kezét. Igen, ezt már tudja használni. Félretolta a lányt, és le vetkőzött.
Emma szeme elkerekedett, Lachlain farkát nézte, majd a szája elé kapta kezét. Az ember azt gondolná, még sosem látott ilyet. Lachlain hagyta, hadd élvezze ki a látványt, sőt nekidőlt a falnak és karba fonta kezét.
Fürkésző tekintetétől erekciója támadt - összezavart teste biztos azt hiszi, megtalálta az igazit -, végül a lány elfúló lélegzettel lenézett. Roncsolt lába felkeltette a fi gyelmét, de még nagyobb rémülettel szemlélte. Lach lain zavarba jött, így gyorsan belépett a zuhany alá, hogy a lány ne bámulja tovább.
Lehunyta szemét, élvezte, ahogy a víz végigfolyik tes tén, bár az erekciója nem lankadt. Erezte, hogy a lány fe szült és szökni akar, így kinyitotta a szemét. Ha erősebb lenne, egy kis fogócskát direkt izgatónak tartana.
- Ne bámuld az ajtót! Elkaplak, még mielőtt ki tud nád nyitni.
Emma visszafordult, és látta, hogy a farka még kemé nyebb lett. Elfojtotta feltörő kiáltását.
- Vetkőzz, vámpír!
- N-eem!
- Ruhában akarsz fürdeni?
- Inkább, mint hogy meztelen legyek veled! Lachlaint megnyugtatta a víz, és kifejezetten nagylel kű hangulatba került a kitűnő vacsora után.
- Van egy ajánlatom. Teszel nekem egy szívességet, aztán kérhetsz valamit.
Emma gyanakvóan nézett a férfire egy elszabadult hajtincse alól.
- Ezt hogy érted?
Lachlain előrehajolt, két kezével megtámaszkodott a fülke ajtaján és így szólt:
- Vetkőzz le és fürödj velem! Mit kérsz cserébe?
- Semmi nem ér fel azzal - suttogta Emma.
- Mindenképpen örökre velem maradsz. Amíg úgy nem döntök, hogy elengedlek. Nem akarod értesíteni a... fajtádat? — köpte ki a szót. - Biztos, hogy nagyon ér tékes lehetsz, ritka egy példány vagy. - Valójában, ha tá vol tartja a fajtájától a lányt, csak a kezdete a bosszúnak. Tudta, hogy ha a vámpírok megtudják, hogy többször megkefélte egy lykae, azt ugyanolyan visszataszítónak fogják találni, akárcsak saját klánja.
Emma piros alsó ajkát egyetlen pici szemfoggal ha rapdálta, és Lachlain dühe újra fellángolt.
- Nem kell neked semmit megígérnem. Most azon nal a magamévá tehetlek, egyszer itt, aztán meg az ágy ban.
- É-és, ha engedelmeskedem, nem teszed meg?
- Ha engedelmeskedsz, nem bántalak - hazudta.
- És mit fogsz csinálni...?
- Meg akarlak érinteni. Kitapogatni a tested. És azt akarom, hogy te is érints meg engem.
- Bántani akarsz? — kérdezte Emma alig hallhatóan.
- Megérinteni. Nem bántani. - A lány összeráncolta vékony szőke szemöldökét, ahogy pár pillanatig elgon dolkozott az ajánlaton. Majd, mintha nagy fizikai fájda lommal járna, a bakancsához hajolt és kikötötte a fűzőt. Felegyenesedett, a kabátja és tönkrement blúza szélébe kapaszkodott, de képtelen volt megmozdulni. Egész testében remegett, és kék szeme a semmibe meredt. De beleegyezett - gondolta Lachlain -, de nem valami ért hető okból. A tekintete olyan kifejező volt, de a férfi mégsem tudott benne olvasni.
Amikor Lachlain közelebb hajolt, a lány levette csu-romvíz kabátját és blúzát, majd megtépázott, szakado zott melltartóját, és vékony karját a melle elé emelte. Szégyenlős? Amikor Lachlain látta, hogyan tobzódnak a vámpírok a vérorgiákban?
- Kérem. N-nem tudom, hogy kivel tévesztesz össze, de...
- Szerintem meg - vágott közbe Lachlain, és még mi előtt a vámpír egyet pisloghatott volna, letépte róla a szoknyát, és a földre hajította - el kellene árulnod a ne vedet, mielőtt megérintelek.
Emma egyre jobban remegett, és karját szorosabbra fonta a melle körül.
Lachlain figyelmesen vizsgálta, szinte felfalta a tekin tetével. Hibátlan alabástrombőrét csak egy különös nadrágocska fedte, egy fekete selyem V betű a testén. A bugyi eleje csipkéből volt, amely mögött szőke szőr göndörödött. Eszébe jutott a vámpír bőrének íze a sza kadó esőben, a természetellenes villámlások közepette, és a farka máris ágaskodott, a vége síkossá vált a kéjtől. Más férfiak biztos, hogy gyönyörűnek találnák. A vám pírok biztosan. A halandó férfiak ölni tudnának érte.
Remegő teste túl kicsi volt, de a szeme... hatalmas és kék, mint a nappali égbolt, amely örökre rejtve marad előtte.
- Emmaline-nak hívnak.
- Emmaline- hörögte, és lassan kinyújtotta a karmát, hogy az utolsó akadályt is eltávolítsa a lány meztelen tes téről.
2. FEJEZET
Nem vagyok normális, hogy ebbe beleegyeztem, gon dolta Emma, ahogy bugyijának maradványa leszánká zott bokájához. Miért kellene megbíznia a férfiban? Nem kellene, de nincs más választása. Muszáj felhívnia Annikát, a mostohaanyját. Biztos, hogy tombolt, ami kor a pilóta jelentette, hogy Emma nincs a gépen.
De valóban ez volt az oka, hogy beleegyezett? Félt tő le, hogy nem ilyen önzetlen okból. A férfiak egész éle tében olyan dolgokat kértek tőle, amelyeket titkos vám pír természete miatt nem tudott megtenni. Ám ezzel a hímmel más volt helyzet. Ő tudta, hogy Emma mi, és nem kért lehetetlent, hanem követelt...
Egy zuhanyozás...
És mégis...
Az óriás kinyújtotta a kezét. Nem agresszíven, nem türelmetlenül, és meleg, aranyfényű tekintetével olyan mohón bámulta a lányt, mintha minden egyes porci káját rögzíteni akarná. Hangosan felnyögött, és Emma érezte, hogy önkéntelenül. Mintha szépnek találná.
A mérete ijesztő volt, gyógyulófélben levő lába visz-szataszító, de Emma vett egy mély levegőt, és élete leg bátrabb gesztusaként kezét a férfi kezébe csúsztatta.
Amikor végre felfogta, hogy most teljesen meztelenül éppen zuhanyozni készül egy közel két méter magas, meghatározhatatlan fajú, nyilvánvalóan nem teljesen beszámítható hímnemű egyeddel, a férfi maga mellé húzta a víz alá, és megfordította. Most háttal állt neki.
A férfi a bal kezét a márványcsempére, a jobbat a zu hanyfülke üvegére tette. Emma gondolatai sebesen cikáztak. Mi a szándéka? Egyáltalán nem volt felkészül ve egy ilyen helyzetre. Szexuális helyzetben. A férfi bár mit megtehet vele, amit csak akar. Nem tudja megállí tani.
Meglepődve kapta fel a fejét, amikor az óriás elkezdte beszappanozni a hátát, hatalmas tenyere szinte az egé szet beborította. Emma feszengett, hogy az idegen így látja, ugyanakkor izgatta a férfi teste. Megpróbálta nem bámulni hatalmas erekcióját, ahogy lehajolt és moz gott... de figyelemre méltó volt. Megpróbálta nem ész revenni, hogy a karján, a lábán és a mellén aranyszínű a szőr, vagy hogy a bőre - a lábát leszámítva - napbarní tott.
Az óriás lehajolt, hogy elöl és hátul lemossa a lábát, majd ledörzsölte a füvet és a sarat a térdéről. Amikor a combja belső részénél járt, a lány összeszorította a lábát. A férfi csalódottan felmordult, aztán felegyenesedett, maga elé húzta. Aztán felfedezőútra indult a lány hasán, egyik karja behajlítva, másik kezével a vállát markolva.
Kérges tenyere hirtelen befogta a lány mellét, aki küz deni fog vagy sikítani...
- A bőröd annyira átkozottul bársonyos - zihálta a lány fülébe. - Lágy, mint a selyem, ami rajtad volt.
A lány megborzongott. Egyetlen bók, és Emma - aki soha nem gondolta, hogy ilyen könnyűvérű — kicsit megnyugodott. Amikor a hüvelykujját lassan végighúz ta a mellbimbóján, Emma beszívta a levegőt, és örült, hogy a férfi nem látja, hogy szeme égy pillanatra lecsu kódik. Hogy lehet valami ennyire jó?
- Tedd oda a lábad!
A férfi a tusoló hátsó falán végigfutó keskeny padra mutatott.
És szétnyissa a combját?
- Hát, nem...
Az óriás megfogta a lány térdét, és maga tette oda. Amikor Emma megmozdult, rámordult:
- Meg ne próbáld! Most hajtsd a fejedet a mellka somra.
Mindkét kezét a lány mellére tette, és egyre vadabbul dörzsölte, mivel a szappant már lemosta a víz. Emma az ajkába harapott, amikor a mellbimbója úgy megke ményedett, hogy szinte már fájt. Most rettegnie kellene. Tényleg ennyire görcsösen vágyik az érintésre — bármi lyen érintésre - , hogy engedelmeskedik?
Az óriás ujjai lejjebb vándoroltak.
- Nyisd szét a lábad!
Éppen most akarta összezárni. Ott még soha senki nem érintette meg. Igaz, máshol sem.
Még a kezét sem fogta meg férfi.
Idegesen nyeldekelve nézte, ahogy a férfi keze lassan eltűnik két lába között.
- De azt mondtad...
- Hogy nem baszlak meg. Bízz bennem, észre fogod venni, amikor igen.
A lány lélegzete elakadt az első érintésre, önkéntele nül is megrándult fogva tartója karjában, megdöbben tette, hogy teste milyen erősen válaszol. Két ujj simogat ta érzékeny húsát, izgatta és csiklandozta, és leginkább azért volt kellemes... mert gyengéden tette. Lassan és gyengéden. Amikor érezte, hogy Emma egyre nedve sebb, idegen szavakat sugdosott a fülébe, és az ajkával a nyakát simogatta, mintha elégedett lenne.
Megpróbálta az ujját Emmába dugni, de a lány teste begörcsölt az ismeretlen ingertől.
- Túl feszült vagy! - lihegte. - Lazítsd el magad. Emma elgondolkozott. Talán szólnia kellene, hogy
elnézést kérek, de ezen a világ összes ellazítása sem vál toztat.
Az óriás hátulról próbálta a középső ujját a lány lába közé csempészni. Emma levegőért kapkodott, majd lábujjhegyre állt, mintha ki akarna szabadulni. De a fér fi a másik kezével kissé meggörbítette a lány testét, majd végigsimította a mellét. Emma hallotta, hogy valaki hangosan liheg, és ámultan fedezte fel, hogy az a valaki nem más, mint ő.
Egy idegen ember kutakodik a testén - testében -, és ez őt felizgatja.
Vibrál körülöttük a levegő? Miatta? Add, hogy miat tam, könyörgök...
Az óriás egyre jobban rázkódott, ahogy becézgette. Emma érezte, hogy már alig tud uralkodni magán... Neki résen kellene lennie, félnie. De az ujjai olyan las san járnak rajta, amelyik benne van, az olyan forró. Új, ismeretlen gyönyör. Emmában egyre erősebb volt a vágy, hogy nyögjön...
Még soha életében nem nyögött a kéjtől... Még soha életében nem került a közelébe sem.
A karma úgy görbült, mint még soha, és ahogy nyö gött, elképzelte, hogy a férfi hátába mélyeszti, amikor az beléhatol. Mi történik vele?
- Na, legyél jó kislány! - hörögte a férfi a fülébe, aztán megfordította a lányt és felemelte a levegőbe. - Kul csold át szépen a derekamat a lábaddal!
Emma szemhéja elnehezült a vágytól, de most hirtelen a vágy helyére újra a pánik lépett.
- De... a-azt mondtad, hogy nem csinálod.
- Meggondoltam magam, amikor éreztem, hogy mi lyen nedves vagy és mennyire kívánod!
A lány tényleg kívánta. Pont, ahogy megvolt írva.
Lachlain elkomorult, nem értette, a lány minek küzd. Még így, legyengült állapotában is, nem kellett sokkal több erőt kifejtenie, mintha egy vadmacskával birkózott volna.
Emmát a falhoz nyomta, odaszegezte, és száját apró, lüktető mellbimbójára tapasztotta. Szemét kéjesen lehunyta, időnként felnyögött, ahogy falta a bársonyos bőrt. Amikor újra felnézett, látta, hogy a lány szeme le van hunyva, ökölbe szorított kezét a vállán nyugtatja.
Letette a lányt, és megsimogatta a lába között. Emma megint begörcsölt. Lachlain tudta, ha így akarná meg baszni, sérülést okozna neki - de nem érdekelte. Annyi mindenen ment keresztül, és mindezt csak azért, hogy fogjon magának, egy vámpírt, úgyhogy most nem fogja abbahagyni.
- Lazíts! - sziszegte. De pont az ellenkezője történt: a lány megint egész testében reszketni kezdett.
Bele kell hatolnia. Téboly. Még tovább akarja váratni a kéjért, amire annyira vágyott? Ugyanúgy kínoz, mint a fajtája. Erezte, hogy megint elönti a düh, és öklével a lány két oldalán a csempébe vágott.
A lány szeme még nagyobbra tágult. Hihetetlen. Miért nem az ő fajtája? Ha az lenne, görcsösen esedezne, hogy hatoljon bele, könyörögne. Ő maga vezetné be testébe, azután megkönnyebbülten felsóhajtana, ami kor meglovagolja. Elképzelte, ahogy ezzel a teremt ménnyel csinálja, és a veszteség érzésére hangosan fel nyögött. Azt akarta, hogy a lány is akarja. De elfogadja, amit rá mér a sors.
- Ma este benned leszek. Jobb, ha ellazulsz. Emma összevont szemöldökkel, kétségbeesetten
nézett rá.
-Azt mondtad, nem bántasz. M-megígérted...
Csak nem gondolta a boszorka, hogy komolyan gondolta az ígéretét? Megragadta a farkát, és a lány lábát új ra felhúzta a csípőjére...
- De hát megígérted! - suttogta a lány, kétségbeesetten, saját jóhiszeműségétől. Emma gyűlölte a hazugságot, különösen, mivel önmaga képtelen volt rá. - Azt mond tad...
Lachlain megállt. Felmordult, elengedte a lábát, és újra belebokszolt a falba. A lány szeme kitágult, amikor a férfi megragadta és megfordította. Éppen karmolni kezdett volna, amikor a férfi újra magához ölelte, hátá val a mellkasához szorította. A lány kezét ágaskodó szer számára nyomta, és mély levegőt vett az érintésére. A hangja elmélyült:
- Simogass - hörögte.
Emma megkönnyebbülve a pillanatnyi haladéktól, megfogta Lachlain farkát, de az ujjai nem érték körbe. Amikor nem kezdett bele, a férfi előretolta a csípőjét. Végül a lány végighúzta a szerszámán a kezét, miközben megpróbált elnézni.
- Erősebben - mordult rá Lachlain.
Emma összébb szorította az ujjait, és elvörösödött. Ennyire látszik, hogy fogalma sincs az egészről?
- Most jó! — nyögte Lachlain, mintha olvasna gondo lataiban. A lány mellét gyömöszölte, csókolta a nyakát, miközben egyre hangosabban vette a levegőt. A lány érezte, hogy a férfi izmai megfeszülnek. A karjával olyan erővel szorította a nyakát, hogy Emma majd' megful ladt. A másik kezével a lány nemi szervét simogatta.
- Jövök! - morogta. Aztán egy hangosat nyögött. A lány szeme mereven a látványra szegeződött, amikor a férfi kilövellte a magját a zuhanyozóba. - Ó, istenem, igen!-Továbbra is szorosan markolta Emma mellét, aki ezt szinte alig érezte, csak tágra nyílt szemmel bámulta a hihetetlen áradatot.
Amikor Lachlain végzett, Emma még mindig kábul tan simogatta a testét. Rajta maradt a keze, ahogy a férfi remegett, a testén hullámzottak az izmok.
Elvesztette az eszét. Undorodnia kellene, ehelyett egész teste sajog. A férfi után? Az erős kézért, amit épp az imént vett el a lába közül?
Lachlain nekinyomta a lányt a falnak a zuhanyrózsa alatt. Mellkasát hozzádörgölte, az állát Emma fejére tá masztotta, arcát két hatalmas tenyere közé fogta.
- Érints meg!
- H-hol? - Ez a buja hang valóban az ő torkából jön? - Akárhol.
Emma dörzsölni kezdte a férfi hátát, mire Lachlain egy szórakozott gesztussal megcsókolta a feje búbját, mintha nem lenne tudatában, hogy kedves hozzá.
Lachlain válla széles volt, és mint az egész teste, ke mény, izmos. Emma érzékibben simogatta, mint ahogy szerette volna. Melle minden egyes mozdulatkor a férfi hoz ért. Aranyló mellszőre csiklandozta az ajkát, és meg döbbentő módon elképzelte, ahogy a napbarnított bőrt csókolgatja. A puncija a hasához nyomott félig álló
farokért lüktetett, vágyott rá, bár tudta, milyen hatal- masra képes nőni.
Már azt hitte, a férfi mindjárt elalszik, amikor azt sut- togta a fülébe:
- Érzem, hogy még mindig kívánsz. Méghozzá na gyon.
Emma nem kapott levegőt. Pontosan ki ez a lény?
- C-csak azért mondasz ilyeneket, hogy megbot ránkoztass. - Azt gondolta, hogy azért beszél ilyen őszintén, mert rájött, milyen kényelmetlenül érzi magát ettől — és ezért megvetette.
- Kérj meg, hogy elégítselek ki!
Emma megfeszült. Lehet, hogy gyáva, tehetségtelen, és még semmit nem ért el az életben. Most azonban mér hetetlenül büszkének érezte magát.
- Soha!
- A te bajod. Most bontsd ki a copfod. Ezentúl ki bontva hordod a hajad.
-Nem szeretném...
Amikor a férfi odanyúlt, hogy maga lásson neki, Em ma meggondolta magát, bár megpróbálta hegyes fülét továbbra is elrejteni.
- Hadd lássam! - döbbent meg Lachlain. Emma némán tűrte, hogy a férfi hátrasimítsa haját.
- Olyan, mint a tündéreké.
Lachlain végigsimította ujjával a füle hegyes csúcsát. Emma beleborzongott az érintésébe. Tudta, hogy a férfi figyelmét ez nem kerülte el.
- Ez a vámpírnők ismertetőjele?
Emma még sohasem látott tisztavérű vámpírt, sem férfit, sem nőt. Vállat vont.
- Érdekes.
Lachlain leöblítette a lány haját, és kifürkészhetetlen tekintettel bámulta.
- Zárd el a vizet - mordult egyet, amikor végzett, és kivonszolta a zuhanyfülkéből. Levett egy törülközőt, és tetőtől talpig szárazra dörgölte Emmát. Aztán fél karját szorosan dereka köré fonva - hogy biztosan lefogja -, lassan, alaposan a két lába között is megtörölgette. Em ma csodálkozott, ahogy a férfi továbbra is úgy mustrál gatta, mintha eladó ló lenne. A tenyerébe fogta a feneke ívét, aztán végigsimította mindkét oldalát, és közben elismerő hangokat hallatott.
A férfinak feltűnhetett a lány értetlenkedő arckife jezése, mert megkérdezte:
- Zavar, hogy ismerkedem a testeddel?
- Természetesen nem.
- Te is megteheted ugyanezt! - Emma kezét előbb a mellkasára csúsztatta, majd lefelé, miközben incselked ve bámulta a lányt.
- Majd inkább máskor - makogta Emma, és kiszaba dította a kezét.
Mielőtt egyet nyikkanhatott volna, a férfi a karjába kapta, bevitte a szobába és durván az ágyra hajította.
Emma felpattant, és a szekrényhez rohant. Lachlain egy szempillantás alatt mögötte termett, átkukucskált a válla fölött, és egész testét hozzányomta, miközben a farka keményedni kezdett. Kiválasztott egy sokat sejte tő, piros csipke hálóinget, majd az ujját a vállpántba akasztva előhúzta.
- Vörös. Hogy emlékeztessen, kivel van dolgom!
Ez volt Emma kedvenc színe. Ebben legalább egyet értettek.
- Emeld fel a karodat! Elég!
Egyedül is fel tudok öltözni! - csattant fel Emma. Lachlain megpördítette a sarka körül, mélyen a sze mébe nézett és jeges hangon így szólt:
- Ne ingerelj, vámpír! Fogalmad sincs, hány év elfoj tott dühe izzik bennem! Bármikor kitörhet!
Emma elnézett a férfi válla fölött, és rémülten vette észre az éjjeliszekrényen a jól kivehető karomnyomokat. Biztos, hogy őrült.
Kétségbeesetten felemelte a karját. A nagynénjei már biztos, hogy jól beolvastak volna neki... Összeráncolta szemöldökét. A nagynénjei nem mondtak volna neki semmit, mert már rég végeztek volna vele, azért, amit tett. A rémült Emma pedig felemeli a karját. Undoro dott magától. Emma, a félénk.
Miközben a férfi eligazította a testén a hálóinget, vé gigsimította a mellbimbóját, amely olyan kemény volt, mintha csak várt volna az érintésére. Lachlain egy lépést hátrált, és tetőtől talpig szemügyre vette, a magas hasí tékot oldalt és a csipkés felsőrészt.
- Jól áll neked a selyem!
A hangja mélyen zengett, tekintete határozott -akárcsak az érintése -, és mindazok után, ami történt, Emma válaszolt.
Lachlain kegyetlenül elmosolyodott. Tudta.
Emma elvörösödött és elfordult.
- Most pedig, mars az ágyba!
- Nem alszom veled!
- Valamit csinálnunk kell az ágyban. Fáradt vagyok, és arra gondoltam, hogy alszunk, de ha te mást szeret nél...
Emmát mindig élénken foglalkoztatta, milyen lehet együtt aludni valakivel.
Még sosem érezte, ahogy egy másik bőr a bőréhez simul, legfeljebb néhány másodpercre. Amikor a férfi fekve hátulról átölelte, Emma megdöbbent, hogy mi lyen forró a teste. És az ő legyengült, éhes, kihűlt teste is felmelegedett. El kellett ismernie, hogy ez a szokatlan közelség... figyelemre méltó. A lába szőre csiklandozta, és feszes ajkát a nyakára nyomta alvás közben. Még a szívdobogását is tisztán érezte a hátán.
Végül megértette a dolog vonzerejét. És miközben ott feküdt, nem értette, hogy mit nem lehet ezen sze retni. A férfi annyi kérdését megválaszolta, és annyi titkos álmát beteljesítette.
De bármikor megölheti.
Először olyan erővel szorította magához, hogy alig tudta visszafojtani, hogy fel ne kiáltson. Nem gondolta, hogy azért öleli ilyen szorosan, hogy bántsa - egysze rűen meg is üthette volna, ha azt akarja -, de megzavar ta ez a nyilvánvaló vágy a hozzábújásra.
Most végre elaludt a férfi, lélegzete lassú lett és egyen letes. Emma összeszedte bátorsága minden morzsáját, és óvatosan, centiről centire, egy órának tűnő idő alatt, ki bontakozott a férfi karjából.
Bárcsak tudna illanni, olyan egyszerűen megszökhet ne - igaz, akkor nem esett volna fogságba első körben. Annika annak idején tanítgatta a horda utazó eszkö zeiről. Elmagyarázta, hogy a vámpírok bárhova képesek teleportálni, ahol előzőleg már jártak. Az erősebbek má sokat is tudnak teleportálni, és csak komoly küzdelem árán lehet ezt megakadályozni. Annika azt akarta, hogy Emma is tanulja meg. A lány egy ideig keményen gyakorolta is, de nem sikerült és elment tőle a kedve. Egyszerűen már nem érdekelte...
Amikor Emma végre nagy nehezen kibújt a karjából, óvatosan felült. Lemászott az ágyról, visszanézett a férfi ra és ismét megdöbbentette a szépsége. Elszomorította, hogy ilyen. Sajnálta, hogy nem tudott többet meg ma gáról - és róla.
Megfordult, ám abban a pillanatban két hatalmas kéz kulcsolta át a derekát. Lachlain visszadobta az ágyra, és ő is követte.
Szórakozik velem.
- Nem tudsz megszökni. Lenyomta az ágyra, és melléfeküdt.
- Csak felbőszítesz. - Bár a szeme mozgott, tekintete a semmibe meredt. Úgy viselkedett, mintha még min dig álmodna, mint egy alvajáró.
- Nem akarlak felbőszíteni - suttogta Emma resz kető, elfúló hangon. - Csak ki akartam menni...
- Van fogalmad arról, hány vámpírt öltem meg? -mormogta a férfi, mintha nem hallotta volna Emma szavait, vagy nem vett volna róluk tudomást.
- Nincs - suttogta Emma. Nem volt benne biztos, hogy a férfi tényleg látja-e.
- Több ezret. Sportot űztem belőle. Búvóhelyükön ütöttem rajtuk. - Fekete karmával végigsimította Em ma nyakát. - És egyetlen mozdulattal levágtam a fejüket - még csak fel sem ébredtek. - A karma nyomát kö vetve, ajkával végigsimította a lány nyakát. - Egy szem pillantás alatt végezhetnék veled is. - A hangja szinte duruzsolt, mint egy szerelmesé, kényeztette, teljes el lentmondásba kegyetlen szavaival és tetteivel.
- Meg fogsz ölni?
Lachlain félretolt egy hajtincset Emma ajkáról. — Még nem döntöttem el. Bár előtted még sosem haboz tam. - Kissé remegett, ahogy a lány fölött tartotta ma gát. - Ha majd magamhoz térek ebből a ködből — ebből a lázálomból, és még mindig annak tartalak, akinek most... ki tudja?
- Miért, kinek tartasz?
A férfi megragadta Emma kezét és meztelen ágyéká hoz vonta.
- Erősen érezz! És tudd, hogy csak azért nem teszlek magamévá most, mert gyenge vagyok! Nem pedig azért, mert törődöm veled.
Emma zavarában egy pillanatra lehunyta szemét, és addig rángatta a kezét, amíg Lachlain végül elengedte.
- Bántanál? - kérdezte a lány.
- Habozás nélkül. - Ajka kétoldalt felfelé görbült. Szemét mereven Emmára szegezte, de a tekintete még mindig üres volt. - És ez még csak a kezdete azoknak a dolgoknak, amelyeket majd megcselekszem veled, vámpír.
AJÁNLOM AZ OLDALT
