MRS. MOORE ÉS A VISSZHANG A MARABAR- BARLANGOKBAN: ...ám a visszhang kezdte valamilyen kifejezhetetlen módon aláásni a kitartását. Abban a pillanatban, amikor meg merte kockáztatni, hogy elfáradjon, a visszhang azt mormolta: "Szenvedés, jámborság, bátorság – léteznek, de azonosak, mint ahogyan azonos a szenny is. Minden létezik, semminek sincs értéke." E. M. FORSTER Út Indiába Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek tőle. Jakab levele, 2:19 Mily nevetséges és különös az az ember, aki meglepődik bármin is! MARCUS AURELIUS Elmélkedések Ugyancsak hitünk része, hogy sok teremtmény elkárhozik; példának okáért az angyalok, amelyek kevélység folytán alávettettek a mennyekből, és most ördögök; valamint azok a földi emberek, akik az Anyaszentegyházon kívül halnak meg, nevezetesen a pogányok; és azok is, akik megkereszteltettek, de keresztényietlen életet élnek, tehát szeretetlenül halnak meg – mindezek örök kárhozatra ítéltetnek, mint az Anyaszentegyház tanítja hinnem. Ennek okából lehetetlennek tartottam, hogy bármi is olyan jól végződhessen, mint a mi Urunk megmutatta. Ám e kinyilatkoztatásra nem volt más válaszom, csak ez: "Ami lehetetlen neked, nem lehetetlen nekem. Állom a szavamat minden értelemben, és mindent a legjobbra fordítok. Erre tanított Isten kegyelme..."1 NORWICHI JULIAN Az Isteni Szeretet kinyilatkoztatásai.

1.

Húsz perce sincs, hogy magamra hagytál a kávéházban, miután azt mondtam, nem, hiába kérsz, sohasem írom meg halandóságom történetét, és hogy miként lettem vámpír, miként botlottam bele Mariusba alig néhány évvel azután, hogy elveszítette emberi életét. Most pedig itt van előttem nyitott noteszed, használom tűhegyes, örökíró tolladat, és élvezem a fekete tinta érzéki tapadását a drága, makulátlan fehér papíron. Csak természetes, David, hogy amivel te hagysz itt, az elegáns és csalogató. A tövistelen százlevelű rózsa mintája ennek a notesznek a sötét, fényes bőrkötésén végső soron nemcsak Mintát jelent, de tekintélyt sugall. Amit e súlyos és mutatós burkolatban találsz, az fontos, imígyen szóla a borító. A vastag lapokat világoskékkel megvonalazták – milyen gyakorlatias vagy, milyen figyelmes, és valószínűleg tudod, hogy szinte soha semmit nem vetettem tollal papírra. Még a toll hangjának is van stílusa, az érdes percegés eléggé emlékeztet a régi Róma legfinomabb lúdtollaira, amelyekkel apámnak írtam leveleket hártyapapírra, vagy panaszaimat róttam föl naplóba... ó, az a hang! Egyedül a tinta szaga hiányzik, de van helyette jó műanyag toll, amelyben a festék elegendő kötetekre, és olyan vékony,olyan sötét vonalat húz, amilyet akarok. Ezen a te kéréseden töprengek, hogy írjak. Látod, mégis kapsz valamit tőlem. Azon kapom magam, hogy engedek, majdnem úgy, ahogy valamelyik halandó áldozatunk adja meg magát nekünk; talán azt fedezem föl, miközben tovább esik az eső, és tovább zajong a kávéház, hogy feltételezésemmel ellentétben, hátha nem is annyira gyötrelem lesz visszanyúlni kétezer évvel korábbra, mint öröm, akárcsak a vérivás. Most olyan áldozatért nyúlok, amelyet nem könnyű legyőzni; a múltam után, és ez megszökhet előlem, oly sebességgel, ami vetekszik az enyémmel. Bárhogy történjék, olyan áldozatot űzök, amellyel még sohasem néztem farkasszemet. Meglesz benne a vadászat – ahogy a mai világban mondják, a nyomozás – izgalma.

 Mi más okból látnám oly élesen azokat az időket? Nem adtál varázsitalt, mely fölszabadítaná gondolataimat. Mi egyetlen varázsitalt ismerünk, és az a vér. Azt mondtad, miközben a kávéház felé tartottunk: – Emlékezni fogsz mindenre. Te, aki oly ifjú vagy közöttünk, oly öreg voltál halandónak, s akkora tudós. Ezért talán természetes is, hogy ilyen vakmerően próbálod összegyűjteni történeteinket. De miért keresem indokát kíváncsiságodnak és bátorságodnak, amellyel szemébe akarsz nézni a vértől lucskos igazságnak? Mivel szítottad föl bennem a vágyat a visszatérésre, csaknem pontosan kétezer évvel korábbra, hogy elmeséljem, milyen életem volt Rómában, miként szegődtem Mariushoz, akinek oly kevés lehetősége volt a Fátum ellenében? Miként lehet az, hogy váratlanul kísérteni kezd a mélyre temetett és sokáig megtagadott múlt? Felpattan egy ajtó. Fény lobban. Lépj be! Most a kávéházban ülök. Írok, de leteszem a tollat, és körbehordozom tekintetemet e párizsi kávéház vendégein. Látom e kor piszokszín, egynemű kelméit, látom az üde arcú amerikai lányt, katonai terepzöldben, ki hátára vetett zsákjában viszi mindenét; látom a francia öregurat, ki évtizedek óta azért jár a kávéházba, hogy nézegesse a fiatalok fedetlen karját-lábát, vámpírként habzsolva az ifjúság mozdulatait, várva az időnek azt a percnyi különleges ékkövét, amikor egy nő, kezében cigarettával, kacagva hátradől a székben, törzsén megfeszül a blúz, és a műszálas kelme kirajzolja a mellbimbókat. Ó, öregember. Szürke hajú, és drága felöltőt visel. Nem bánt ő senkit. Kizárólag a látványban él. Ma éjszaka visszatér szerény, de elegáns lakásába, ahol a második világháború óta lakik, és az ifjú, szépséges Brigitte Bardot filmjeit nézi. A szemében él. Tíz éve nem nyúlt nőhöz. Nem csapongok, David, itt dobom le a horgonyt. De nem ömlesztem történetemet, mint egy részeg jósnő. Figyelmesebben nézem ezeket a halandókat. Olyan frissek, különlegesek és gyönyörűségesek, gyermekkorom trópusi madarai lehettek ilyenek; annyira tele vannak repeső, lázadó élettel; szerettem volna elkapni őket, hogytenyeremben csapkodjanak szárnyukkal, hogymarkomban érezhessem a repülést, magamévá tegyem, részesedjek be lőle . Ó,az a szörnyű pillanat, amikor a gyermek véletlenül halálra szorít egy élénkpiros madarat! Ámde vészjósló alakok is vannak e sötétebb köntösű halandók között. Itt az obligát kokain-elosztó, legfinomabb prédánk, amelymos tanában mindenütt előfordul; kapcsolatát várja a túlsó sarokban, hosszú bőrkabátja olasz modell, neves divattervező kreációja, haját a halántékán torzsára nyíratta, feje búbján bozonttá növesztette, hogy különlegesnek tűnjék, és annak is tűnik, bár erre nem lenne szüksége ily hatalmas fekete szempár, és a természettől gyöngédre formált, ám megkeseredett száj birtokában. Nem bír nyugton maradni, a kábítószer rabjaira jellemző, gyors, türelmetlen mozdulatokkal forgatja, pörgeti öngyújtóját az apró márványasztalon. Nem tudja, hogy nem lesz nyugalma soha többé. Szeretne távozni, hogy kokaint szippanthasson, amelyért eped, ám meg kell várnia a kapcsolatot. Cipője túlságosan fénylik, és hosszú, vékony keze sohase fog megvénülni. Szerintem ez az ember ma éjszaka meghal. Lassan gyűl bennem a vágy, hogy én végezzek vele. Annyi mérget étetett oly sokakkal. Ha becserkészem, és magamhoz ölelem, még látomásokból sem akarok koszorút fonni köréje. Hadd tudja csak, hogy asszonyi alakban jött érte a halál, asszonyéban, ki túl fehér, hogy ember lehessen, kit oly simára csiszoltak a századok, hogy nem lehet más, mint életre kelt szobor. Ám azok, akikre vár, meggyilkolását tervezik. Miért avatkoznék közbe? Milyennek láthatnak ezek az emberek? Olyan asszonynak, kit majdnem úgy takar hosszú, hullámos, barna haja, mint apácát a fátyla, kinek arcát csakis kozmetikus festhette ily fehérre, és a szeme még az aranyszín üveg mögött is rendellenesen sziporkázik? Ó, bizony hálásnak kell lennünk e kor változatos szemüvegdivatjáért, mert ha levenném a magamét, le kellene hajtanom a fejem, nehogy megriasszam az embereket azzal, ahogy a sárga, a barna és az arany játszik az évezredektől ékkőszerűvé varázsolt íriszeimen, úgyhogy vaknak látszom, kinek szemgödreibe topázokat, vagy topázokból, zafírokból, sőt akvamarinokból aprólékosan fazettált gömböket foglaltak. Látod, mily sok oldalt teleírtam, és mindezzel annyit mondok,igen, elmesélem neked, ahogy elkezdődött.

Igen, elmondom, hogyan éltem a régi Rómában, miként szerettem bele Mariusba, hogyan egyesültünk majd váltunk szét. Minő átváltozást indított el bennem ez az elhatározás! Milyen erősnek érzem magamat, miközben kezemben tartom a tollat, mily mohón szeretném tiszta és pontos megvilágításba helyezni magunkat, mielőtt elkezdeném teljesíteni kívánságodat! Ez itt Párizs, békében. Esik. Kettős ablakú, kovácsoltvas erkélyű, magas, fejedelmi, szürke házak szegélyezik a körutat. Hangos, kicsi, veszedelmes automobilok versenyeznek az utcán. Az ehhez hasonló kávéházakban nem fér meg a nemzetközi turista-áradat. Ódon templomok szoronganak bérkaszárnyák és múzeummá alakított paloták között, hol órákon át bámulom az egyiptomi és a sumér tárgyakat, amelyek még nálam is öregebbek. Mindenfelé római építészet, korom templomainak tökéletes másolatai most bankként szolgálnak. Latin anyanyelvem szavai átszövik az angolt. Igaza lett Ovidiusnak, drága Ovidiusomnak, a költőnek, aki megjósolta, hogy művészete túléli az Imperiumot. Lépj be akármelyik könyvesboltba, és megtalálod Ovidiust, diákoknak tervezett, apró, mutatós, papírfedelű kötetekben. A római hatás óriástölgyeket nevel a számítógépek, digitális lemezek, mikrovírusok és műholdak modern erdejében. Itt könnyű találni – mint mindig – egy ölelni való gonoszt, oly kétségbeesést, amely érdemes a gyengéd beteljesülésre. Nekem mindig szeretnem és sajnálnom kell egy kicsit az áldozatot, azzal kell áltatnom magamat, hogy a halál, amelyet hozok, nem szak ítja föl a sors fákból, földből, csillagokból, emberi tervekből szőtt, fenséges leplét, amely örökké körülöttünk lebeg, készen arra, hogy ráboruljon mindenre, amit teremtettünk és tudunk. Milyen volt éjszaka, mikor rám találtál? Egyedül voltam a Szajna hídján, a hajnal előtti, veszedelmes sötétségben. Megláttál, mielőtt tudtam volna, hogy ott vagy. Csuklyámat hátravetettem, és egy dicső kis pillanatot engedélyeztem szememnek a hídon, a homályban. Áldozatom a korlátnál állt, alig volt több gyereknél, de máris száz férfi rabolta ki és vérezte föl. Vízbe akarta ölni magát. Nem tudom, elég mély-e itt a Szajna, hogy bele lehessen fúlni. Ennyire közel Szent Lajos szigetéhez. Ennyire közel a Notre-Dame-hoz. Talán az, ha valaki megállja, hogy ne vívja megutolsó csatáját az életért. Hamunak éreztem ez áldozat lelkét, mintha szelleme elégett volna, és csak a test maradt volna meg, az elnyűtt, kórságtól satnya hüvely. Átkaroltam, és mikor láttam apró fekete szemében a félelmet, a kérdést, képekből fontam neki koszorút. Bekormozott bőröm sem lehetett akadálya, hogy a Boldogságos Szűzre emlékeztessem, kinekszínes palástjára gyermekkori templomjárásokból emlékezett zsolozsmázó áhítattal, miközben átadta magát nekem, én pedig – noha nem volt szükséges innom, csak őt szomjaztam, végpercének bánatát, a zamatos piros vért, amely megtölti számat, hogy egy pillanatra embernek érezhessem magam szörnyetegségemben– megerősítettem látomásaiban, hátrahajtottam a fejét, végighúztam ujjaimat a fájó, puha bőrön, majd mikor belemélyesztettem fogamat és ittam belőle – akkor vettem észre, hogy ott vagy és figyelsz. Tudtam, és éreztem, és fölzaklató módon láttam kettőnk képét szemedben, mert mégis átcsapott rajtam a gyönyör, és elhitette velem, hogy élek, valamilyen módon közöm van lóherés mezőkhöz vagy fákhoz, amelyek firmamentumra meresztett ágaiknál is mélyebbre eresztik gyökereiket a földbe. Először gyűlöltelek. Meglestél lakoma közben. Láttál, mikor áldozok a szenvedélynek. Mit sem tudtál éhezésben, böjtben, vándorlásban telt hónapjaimról. Te csak annyit láttál, hogy szabadjára engedett, fajtalan vággyal szopom ki áldozatom lelkét, kiszivattyúzva szívéből és ereiből minden drága cseppet, amely még most is élni akar. Mert valóban élni akart. Szentek közé rejtőzve, tápláló anyai emlőkről jött váratlan álmában is harcolt, újra és újra nekem csapódva fiatal testével, amely oly lágy volt, amilyen szoborkemény az enyém, és márvány ereklyetartóba zárt mellemből nem fakaszthatott vigaszt. Hadd lássa rég halott anyját, amint őt várja! Hadd pillantsa meg haldokló szemével a fényt, amelyen át a biztos üdvözülés felé szárnyal! Akkor elfelejtettelek. Nem akartam, hogy megraboljanak. Lassítottam az ivást, engedtem, hogy sóhajtson, hogy tüdeje megteljen a folyami hideg széllel, közelebb hoztam az anyát, hogy a halál olyanbiztonságosnak tűnjék, akár az anyaméh. Elvettem tőle minden cseppet, amelyet adhatott. Holtan csüngött rajtam, mintha én mentettem volna meg, mintha gyenge, beteg, ittas lány lenne, akit én támogatok le a hídról. Benyúltam a testébe, ezekkel a vékony ujjakkal törtem meg játszva a húst, megmarkoltam szívét, ajkamhoz emeltem, szívtam lehorgasztott fejjel, szívtam a szívet, mintha gyümölcs lenne, addig, amíg egy csepp vért is rejtettek a rostok és a kamrák, majd – talán a te okulásodra – lassan fölemeltem a testet, és a folyóba ejtettem, ahová annyira kívánkozott. Most majd nem fog küzdeni, miközben tüdeje megtelik a folyóval. Most nem lesz végső, kétségbeesett vergődés. Még egyszer kortyoltam a szívből, hogy a vérnek még a színét is elraboljam tőle, majd elküldtem a kisajtolt szőlőgerezdet a szegény gyermek, a száz férfi gyermeke után. Azután szembenéztem veled, és tudattam, hogy tudom, hogy lestél a rakpartról. Azt hiszem, meg akartalak ijeszteni. Haragosan tudattam veled, milyen gyenge vagy, hogy Lestattól kapott véred sementhetne meg, ha szét akarnálak szaggatni, végzetes tűzbe akarnálak borítani, vagy esetleg csak maradandó sebekkel akarnálak büntetni, kizárólag azért, mert kémkedtél utánam. Igazság szerint sose tettem ilyet fiatalabbal. Szánom őket, mikor meglátnak bennünket, régieket, és reszketnek a rémülettől. De magamat ismerve oly sebesen kellett volna hátrálnom, hogy ne követhess az éjszakában. Ám volt valami viselkedésedben, ami elbűvölt, a modorban, ahogyan közeledtél a hídon, csábító szépségedben, amellyel halandó korod ajándékozta meg– hindu-angol félvér – ifjú, barna bőrű testedet. Tartásod is úgy tudott kérni, megalázkodás nélkül: – Nem beszélhetnénk, Pandora? Elmém elcsapongott. Talán tudtad. Nem emlékszem, kizártalak-e gondolataimból, azt pedig tudom, hogy telepatikus képességeid nem igazán erősek. Elmém váratlanul elcsapongott, talán magától, talán sürgetésedtől. Mindama dolgokra gondoltam, amelyeket elmondhatnék neked, amelyek annyira különböznek Lestat meséitől, és Marius meséitől Lestat meséiben, és figyelmeztetni akartalak a keleti ősvámpírokra, akik megölnének, ha a területükre merészkednél, csak azért, mert ott vagy.

Tovább